Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)

Nam Yavarí hallgatott, s a lázadó mesélni kezdte, hogy ez a folyó azelőtt más volt, mint a többiek. Ezt mondta Idlarnak és Nam Yavarínak a lázadó. Az asszonyok közül sokan eltakarták arcukat, s a fekvő arcára árnyék borult, mintha lelkiismeret- furdalást kényszerítettek volna gondolatai, emlékei és álmai közé.

— A folyó áradni kezdett, elöntötte a völgyeket, és magával ragadta a házakat — mondta a lázadó. — Vértől bugyborékolt a folyó. A megalvadt partok között vörös tajtékkal zúdult lefelé a forró, emberszagú vér. Az emberiség furcsa illatát vitte magával a fékevesztett áradat.

Nam Yavarí elképzelte, mi történt tovább: Antel felébredt és szenvedett. Mert az álma olyan volt, mint a lidércnyomás, amilyen csak az isteneké lehet. Erre gondolt Nam Yavarí, miközben a lázadó mély folyóról mesélt.

— Aztán hirtelen eltűnt a folyó — folytatta a lázadó —, hirtelen elnyelte a föld.

— Büntetés volt az, büntetés — jegyezték meg néhányan.

— Nem — vetette ellen valaki —, Antel felemelkedett, és a folyó hátrálni kezdett. Lekushadt, mint a kutya, én láttam, hallottam, amint így szólt hozzá: — „Jer, te ostoba folyó, jer velem." S a folyó bűnbánó zsongással követte őt fölfelé a hegyhátakon. Nézzétek, egy folyó, amely fölfelé folyik a hegyen!

— S teremtett egy másikat, amelyből felkél a fény.

Mert Isten volt ő az ő álmaiban. Egy szempillantás alatt ki tudta volna oltani a világot, s egy szempillantás elég volt neki, hogy fényessé tegye és megtöltse benső végtelenjét.

VIII.

— Bűnös! — kiáltotta a lázadó a csoport közepén. Rettegéssel gondoltak az ősi büntetések ősi legendáira. A kristállyá merevült tenger történetére . ..

Hajdanán, mikor még csak ő létezett a földön és semmi más, gőgössé vált a Kristályok Tengerének vize. Kezdetben békés volt és merengő, vize halakkal teljes, az ég fölötte madárral, s komor fenséggel a zátonyok meredélyei. Egy napon azonban észrevette, hogy tökéletes, egyre nézegette magát vizének tükrében, s a tökély látványa elragadtatásba ejtette. Dölyfösen hányta-vetette magát, míg elvakult gőgjét meg nem sokallták az őselemek, és kristállyá nem változtatták a vizét. Habjaiból eltűntek a halak, egéről lehullottak a madarak, olyan volt a tenger, mint egy hatalmas, dermedt sóhaj, olyan volt, mint a nagy, sötét csönd felszíne, mint a kikristályosodott, végtelen magány.

A mesék füst-gondolat-homálya Antel homloka körül gomolygott, s a félelem visz- szaköltözött beléjük, mikor Nam Yavarí közölte kétségeit:

— S ha Antel csak álmodott minket, mi lesz velünk, ha felébred?

— Ha meghal, túlélik-e őt az álmai?

— Halhatatlanok lesznek-e az álmai, s mii halhatatlanok leszünk?

— S ha mindnyájunk számára csak egyetlen óriás álom-bánya létezik, ahova úgy jár az ember a mindennapi álom jogával, mint méhkasba a méhek?

— Vajon mindannak, amit álmodunk, szintén önálló léte van?

— Vagy alvás közben átköltözünk a túlvilágba, amely valahol mégis létezik, s amely a mi világunk valós vagy valótlan mása?

A lázadó figyelmesen hallgatta Nam Yavarít. Nam Yavarí beszélt, majd hallgatott, a többiek is hallgattak és beszéltek.

— S ha valaki más, egy hatalmasabb lény álmodta őt?

— Nem lehet-e Antel egy még erősebb álmodó képzete?

Ez a lehetőség új rémületbe ejtette őket. Elnémultak bennünk Antel álmai és a nálánál is hatalmasabb és ősibb szellemek álomképei.

A földön fekvő újabb történetre emlékeztette őket. Hogy egyszer az aszály fölperzselte a mezőket, és mindnyájan szerették volna, ha télire fordul az idő.

— Vizet a virágnak.

— A gyümölcsnek.

— Az állatoknak.

— Az embereknek.

— Vizet.

Ekkor Antel szavára madarak milliói gyűltek össze az égen, Antel dermesztő fagyot