Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Dávid Teréz: Némaságom története
egymaga rakja fészkét sárból, szalmaszálból, míg nekünk szükségünk van mesteremberekre is... Volt köztük magas, alacsony, cingár, köpcös, Tarzán-fejű és kopasz, fiatal, öreg, szelíd és ingerlékeny, csak olyan nem akadt, aki rögtön munkához látott volna. Jöttek, hüm- mögtek, nézelődtek, vállvonogattak ... addig hümmögtek, nézelődtek, amíg megtanultunk velük „szót érteni“. — Két világnyelvet el lehet sajátítani a pénzen, amibe nekünk a szakdolgozók nyelvjárása került, amíg megtanultuk a varázsigét: „Szézám nyílj ki!...“ És a bűvös fal kitárult. Léteznek még csodák, csak hinni kell bennük. (És áldozatokat hozni értük...J De azután ment a munka. Lakatos, kőműves, asztalos, gáz-, víz-, telefon- és villanyszerelő, kárpitos, technikus, mechanikus, antenna, roletta- és tévészerelő szorgalmaskodott egymás után a lakásunkban. Csak ácsmester nem dolgozott nálunk, mivelhogy felettünk nincsen háztető, hanem második emelet van, ahol egy tánczenekar gyakorol naphosszat. Tehát ácsmester nem volt, de a többi rendre megismétlődött, mert hol ez nem sikerült, hol amaz, egyszer a meleg víz csapja sztrájkolt a „szaki“ távozása után, máskor a hideg víz csapja spriccelt; hol ömlött a gáz ott is, ahol nem kívántuk, hol ott se jött, ahol várva vártuk... De nem ugyanazok a dolgozók tértek vissza, akik a hibát elkövették... Ám akik jöttek, azok mindent jobban tudtak, elődjük teljesítményéről mindegyiknek lesújtó véleménye volt, de a söritalt mindnyájan egyformán kedvelték, annyi sör fogyott el minálunk ez idő alatt, hogy többször megtelt volna tízes bratis- lavaival a fürdőkád, a vécé víztartályából is sört csapolhattunk volna ... Megnyugtató volt, hogy a szakszerű rombolásnak végül konstruktív jele mutatkozott, a melegvíz-csapból végül valóban meleg víz csordogált, a tv képernyőn alakok jelentek meg, a csengő akkor csendült, amikor csendülnie kellett... A szobafestők zárták le a sort. A szobafestők felvonulása olyasmi volt, mint egy szimfónia kiteljesedése. Mezzoforte, forte, crescendo... gipsz, festék, malter, por és szagok, szagok, szagok... Ez volt a kezdet vége, vagy a vég kezdete, utána már csak a felmagasztosulás következhetett. Vagy a kórház... Jött, ez utóbbi __ meg a mentőszolgálat, mert a sok láda, limlom között észrevétlenül megbújt a baj, a betegség, és velünk jött... Vagy az új falak között várakozott valamelyik sarokban ... A bajt nem kell soká invitálni, s gyakran a korral jár, mi pedig ketten az öreggel megéltünk már két világháborút. Mint mondják, a háborús évek duplán számítódnak — így hát komputer nélkül is fejünkre lehet olvasni két és fél évszázadot. Idegeinkben ketten annyit hordozunk. Egykorúak vagyunk a régi városháza barokk homlokzatával, a prímáspalota tetején lebegő vas prímáskalappal... A mentőszolgálat embere tapintatos. Nincs kiadó szoba? — érdeklődik. Szavai nem érnek agyamig, bár felfogom, amit mond. — Minek egyetlen személynek két szoba? — ezt mondja. Tekintetemmel a hordágyat kísérem, az önkívületben levő testet, amint eltűnik a kocsi belsejében, és szinte mentegetőzve rebegem: — De hiszen még él... A kórterem erkélyéről hegyeket, erdőket látni, meg országutat, ahol autók robognak. A hatalmas ablakon keresztül forrón tűz be a nap. Aranyló fénye szinte fáj... Nyolcvan esztendő viaskodik az örökkévalósággal. A szomszédos ágyon egy beteg üres tekintettel mered a fénybe. Alatta gumilepedő ... Hazamegyek, rohanok ... Haza! Először nevezem így az új lakást. Először keresem benne az otthon védelmét. Odamenekülök az emlékeimhez. Mert már ott is emlékek fogadnak. Egy test nyoma a dúlt ágyon ... néhány sebtében levetett ruhadarab, gyűrött újságlap, nyitott könyv ... Körülnézek, és megállapítom: a mentőembernek igaza volt. Minek egyetlen személynek két szoba? És ilyen nagyok? ... Mert távollétemben a falak kitágultak, a mennye
