Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Dávid Teréz: Némaságom története
zet felemelkedett... a padló leereszkedett... légüres térben lebegek egyes-egyedül, egymagam. Nyolcvan esztendő viaskodik az örökkévalósággal... Lesem, hogy az ajtó csengője felberregjen... a telefon csilingeljen... valaki szóljon. Sehol egy barát. Barátok! Sose hittem volna, hogy ilyen nehéz megtartani ezt a rangot. Aki felém nyúl, annak karja öreg és reszketős... Az ifjak, erősek, cikornyás szavúak, hangosan fogadkozók,-hálát rebegők, vidám esték cimborái... megtépték szellemem fáját, meglopták termékeny időmet — „lekoptak" ... A barátság mércéjét ez időtől fogva ezekhez a napokhoz igazítom... Mindent belep a lelkemből áradó köd. Rátelepszik a falakra, könyvekre, bútorokra, melyek kezdenek elkényelmesedni. Az írógép billentyűire, a szemközti ház falára, a légy zümmögésére ... egyre nő, fejlődik, a tárgyak vicsorítanak, rettegem és óhajtom a holnapot, irigylem, és búcsúzom a tegnaptól, az ablakaim előtt zöldesfehér fényben úszó képre ráhúzom a redőnyöket, gondolataim burjánzó indaként kúsznak tudatom alá ... bomlott kaleidoszkóp vagyok, képek és formák nem kapcsolódnak többé egységes ábrává bennem, érzéseimet félelmem nagyságával szorzom, félelmemet rémképekkel osztom... és számon kérem magamtól, mire pazaroltam rohanó éveimet. Pedig mennyi szépség befogadására voltam képes, de legtöbbje mellett elmentem, mert nem volt időm megállni, felfigyelni... magányos cserje lettem, mely kopár sziklahegy tetején hajt rügyet, csak éppen elszédülök, ha a mélységbe tekintek, a megtett útra, és nem értem, honnan vettem erőt, hogy magányos cserjévé váljak. B • Az élet győzött a halál felett. Langyosodni kezdenek az örömök, a káoszból bontakozni kezd a rend. Reggelenként a hajnal burkából hámozom ki az időt. Milyen nap is van? Kedd? Szombat? Csütörtök? Május? Szeptember? Szorongásom lassanként felszívódik, és már csak néha jelentkezik, mint időváltozáskor a reumám. Az új falak élményekkel telítődnek, az élmények emlékekké patinásodnak. Lábaim már gépiesen visznek ... Már tudom, hogy ha kilépve a kapun jobbra fordulok, tejcsarnokot, péket, mészárszéket találok, házamtól nyolcvan lépésnyire gépkocsit lehet beszerezni... ha bal felé veszem az utat, hűtőszekrényt, perzsabundát, briliánsgyűrűt és keleti dísztárgyakat vásárolhatok... (Ha van erre pénzem!) De amennyiben ki sem lépek a kapun, hanem lefelé haladok néhány lépcsőfokot, ismét kétszáz esztendőt haladtam visszafelé. Ott állok a malterba, mészbe foglalt művészet, a hírneves zeneköltő múzeummá alakított szülőháza előtt. Mozart zongoráját, Beethoven kézjegyeit csodálhatja itt a messze országokból idevetődött idegen. (De előbb meg kell kerülnie néhány tömött szemetes kukát, mert a dicső múlt és a kegye- letes jelen közé a négyemeletes bérház hétköznapjainak hulladéka halmozódik.) Hazaérkeztem végre, de egy év visszahozhatatlanul kiesett az életemből... Háromszázhatvanöt termékeny nap ... Kit pereljek be kártérítésért? Kitől követeljem? Kitől kérjem számon? Elindulok a régi utcába, befordulok a régi kapun, nem is tudok róla, hogy elindultam ... hogy befordultam... csak megyek, megyek a gondolataimért! Meg sem állok a harmadik emeletig, az ablakig, ahol a leszakított tévéantenna himbálózik a szélben .. . A lépcsőházban munkásokba ütközöm, a szép, sokszárnyú ablakokat szedik ki a falból, aprókra, modernekre cserélik... És ekkor kezdett bennem oldódni a görcs. Agyam zsilipéi egyszerre dolgozni kezdtek. Visszafordulok, rohanok.. . írógépemről letörlöm a port, és tizenkét hónapi hallgatás után leírom az első sorokat: „Egyszer volt, hol nem volt, létezett valahol egy Hivatal. Ez a Hivatal egy napon kizárta falai közül a Világosságot...“
