Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)
a farokkal maradt emberek choruco-majmokká változtak át. Azelőtt a choruco-majmok is emberek voltak. — S ha a földgolyó csak egy lényegtelen, parányi része a nagy egésznek, hogy van az . ..? — Az elbeszélő igazolta Antel jóslatát. — Azt mondják, mikroorganizmusok alkotják testünket, és számukra mi vagyunk a világegyetem. — S ezek az organizmusok úgy érzik magukat bennünk, mint mi a világban. — Ügy van. — Akkor hát mi is részei vagyunk annak a mérhetetlen élő szervezetnek, amely ugyanazt jelenti számunkra, amit mi jelenthetünk parányi részecskéink számára? — Na már most, ha például a véremben úszkáló mikroba értelmes lény volna, érezné, hogy én, aki hordozom, aki táplálom, én vagyok számára az Isten? Lehetséges, hogy én, anélkül, hogy akarnám, érezzem, hogy én vagyok az ő Istene? — És ez a parányi részecske ismerheti az én testi valóságomat? A vándordalnokok, a trubadúrok, a mesemondók sorra elmondták a történeteiket, mítoszaikat. Antel azzal az ős-első csönddel hallgatott, amely nem talált addig torokra, amíg a szétszórt formák egy tökéletes ritmusban nem egyesültek. — S tegyük fel, ha én is egyike vagyok ezeknek a mikrobáknak, amelyek a vénámban lakoznak, egy ilyen parányi részében annak az eleven és lihegő gigásznak, amit világegyetemnek nevezünk ...? Meséltek a földön heverőről. Az álom és az emlékek egy tőről fakadnak. Antel számára az élet, az álom és az emlékezet egy és ugyanaz volt. Élet, emlékezet, álom, halál és múlt jött el a halotthoz, hogy egyesüljön vele, és eljött minden, amit későbbi korokban akart megvalósítani, és minden meg nem történt dolog, amely gondolatai által fog életre kelni. Mert ember volt a földön fekvő, a havas hegyormok, a vízzel és fényhallal teli folyók, a még nem létező fák és az ismeretlen színekben pompázó madarak teremtője. — Milyen messze van Antel? — kérdezték tőle a végtelenre mutatva. — Nyissátok ki a szemeteket — felelte —, így, jól nyissátok ki. Mit látnak nyitott szemeitek? — Csodálatos dolgokat maguk körül. — S meddig hatol a tekintetetek? — Nem tudjuk. Ezer és ezer dolgot ölel fel a szemünk. — S a dolgok mögött újabb és újabb dolgok ismétlődnek a végtelenig. Most hunyjátok le a szemeteket. Mit láttok a lezárt szempillák mögött? — Színeket, árnyékokat, újra színeket, sugarakat, lángokat, örvényeket és apró pontokat, végtelen sokat, a messzeségben. — Milyen messze? — Nem tudjuk. A végtelenben. — A tér a semmi, amely mindent átölel, a nagy semmi, amely veletek telítődik, amit a ti behunyt szemetek tölt be. A tér az álmok határáig terjed, addig a határig, amit a szemetek lát — lát és nem lát egyidőben —, ezek a szemek, amelyek zárva vannak. A lehunyt szemek titkai nem keserűek, mert megállnak a játszadozó gyermekek fölött s parton, a mély vizű folyónál, amelyből felkel a fény, és naponta megszületik a reggel. „Talán gyermek is voltam valaha“, mondta büszkén, „rég, nagyon sok évvel ezelőtt“. .. Mert gyönyörködni tudott a madarak röptében s a szélben lengő faágban. „Talán fa lehettem, vagy szárny, vagy szél“, szólt, mert a szépség mindig megrendítette. Óvta tőle érzéseit, óvta, hogy meg ne perzselődjenek. „Minden olyan új még, hogy éget az érintése.“ Közben olyan tágra nyílt szemmel nézett, hogy a többiek érezni vélték a tengeri só és a felhők illatát, hallották zengeni a tajtékos hullámokat.
