Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Dávid Teréz: Némaságom története
Ülök tehát, és tűnődöm. Mitől válik majd otthonommá az új lakás? Gondolatban régi házakban kószálok ... Mennyi helyen éltem ... és mily kevés volt belőle ... otthon ... Valahol ködbe veszve áll egy tornácos falusi épület. Patak csörgedezett előtte, mögötte hegyek domborultak ... Itt múltak el gyermekéveim. Itt tanultam eszmélni, járni, figyelni... Egy másik házban: kétszobás udvari lakásban készülődtem az életre. Ez a lakás tele volt optimizmussal, bár itt is füstölt a kályha, és a sűrű csipkemintás falakat apró ecsettel, vízfestékkel „tatarozta“ tavaszonként anyám, mert a napsugár szemtelenül leleplezte szegénységünket. Hol van a kéz, amely a vízfestékkel pepecselt, és hova lett az optimizmusom? Egy földszintes lakás ajtaja, hosszú, keskeny, örökké sáros udvarra nyílt. Egyetlen szobájának ablakrámáit vadul rázta a márciusi szél. Vad vihar rázogatta akkoriban a világ összes ablakrámáit. Ekkoriban éltem asszonyi létem első hónapjait. Rövid boldogság volt, mert jelentkezett a — Hivatal! (Érdekes, hogy milyen gyakran avatkozik az ember életébe...j Ismertem embereket, akik világgá futottak előle. Gondolatban sokáig kísértem ezeket új utakon, új városokban, elképzeltem őket új hazában... új hivatásban ... Oj otthonban nem tudtam őket elképzelni. Azt írta az egyik, hogy szereti a változatosságot. Én is szeretem. Elmenni időre- órára, táguló tüdővel, kerekre nyílt pupillákkal magamba szívni képeket, tájakat... azután visszatérni a régibe, oda, ahol behunyt szemmel is eligazodom ... Másik azt írta, új lakása ablaka előtt a tenger beleharap a szárazföldbe. (Vagy a szárazföld a tengerbe, nem emlékszem pontosan.) Az én ablakaim évszázadokra nyílnak. Az ódon városháza kovácsolt vaskapujára, a négyszögletes udvar barokk oszlopaira, a prímáspalota tetején sorakozó reneszánsz szobrokra, melyek kővé merevülve tekintenek térbe és időbe ... A városháza csipkehomlokzata fölött mutatóujjként emelkedik ég felé a Dóm patinával bevont aranygombos tornya. Az ősi vár egyik megúj- hodott sarka is bekandikál az új utcába. Történelem búvik meg itt minden falban, kőben, a magányos gesztenyefában, mely őrt áll a kis téren, és rácsodálkozik a színes autóparkra, ami körülövezi. Valamikor virágágyások ölelték, de amióta a technika úrrá lett a természeten, a kerek betonvályúban csak néhány tő muskátli a társasága. Szimbólum? Avagy az új ember kegyelete a múló idő felett? No igen... Három zöldre festett pad is nekitámaszkodik a fa törzsének, és egy hatalmas, szürke Vasoszlop alkonyaitól virradatig ezüstzöld fénnyel önti le. Pittoreszk látvány, olyan, mint egy ófrancia festmény. Rólam lepereg. Nem a szépséget juttatja eszembe, hanem az elmúlást. Ügy érzem magam, mintha kihurcolkodtam volna a jelenből, és beköltöztem volna az időtlenségbe. A város ütőeréről a város szívébe... de nem lelem a helyemet benne.. Reggelenként gyerekzsivaj ébreszt, papírsárkányok repdesnek a levegőben. A szemközti ház iskola. Kevesebb errrefelé a motorzaj, a benzinbűz, és több a csőkolózó fiatal. Nappalonként kéz a kézben, egymást átfogva andalognak... éjféltájt önfeledten tapadnak egymás szájára, vagy éppen kurjongatva szeretnének kibújni a bőrükből, mert cseppfolyós mámorral is teleszívták magukat a közeli mulatóban. Egy harang is felcsendül olykor, ős ünnepnapokon kimenőbe öltözött öregek tipegnek ablakunk előtt a templomba, oda is erre vezet az út. A mulató és a templom között van a leányintézet. Kapuja előtt hosszú hajú, farmernadrágos trubadúrok bömböltetik táskarádiójukat, színes, hangulatos utca, számomra mégis idegen. A régi utcában a huszadik század robogott keletről nyugatra, nyugatról keletre, a világtörténelem vonult el az ablakom alatt, dübörgése elűzte belőlem az áhítatot, közönnyé hígította lelkesedésemet, fáradt vagyok, pihenni szeretnék, de nem tehetem, mert költözködnöm kell... Rakjuk új fészkünket, mint a madár. Éppolyan gondosan, csak kissé nehézkesebben, noha nem jöttünk a tengeren túlról, csupán innen érkeztünk, a szomszéd utcából, ám ez a rövid út is terhes volt számunkra, mert már sokat költözködtünk száznegyven évünk alatt, és nem mindig a saját akaratunkból. No meg aztán — a költöző madár
