Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - FIGYELŐ - Bata Imre: Tőzsér Árpád új versei (Tőzsér Árpád: Érintések)
Most indulattalan fogakat emleget Tőzsér. Mi lett az indulattal, mely oly jellemzője volt lírájának? Vers mondja el, ime: megölték piros héja lerepedezett erős testéről kormosán állt meg egy percig aztán szétdőlt (bika) De méltányoljuk most már a verset versként, ne pedig mint eddig, csak lélektörténeti dokumentációként! — Ezért elébb térjünk vissza az előző idézethez. Van abban valami, amit ha fölismertünk, nem győzünk majd eléggé méltányolni. A fogak kerítése toposz ez. Homéroszi eredetű kép! Nem pontos idézetképp: mily szavak törnek ki fogaid kerítésén? Tudatos szándék keríti a képet ide, az ajkak mögé zárt éjszakába. A derű, az élet szerelme jelentkezik ilyen módon. S mily erővel vág rá a szakaszt záró másik toposz, a nyelv mint halott öregasszony a kerítés mögött. Mert ez ugyancsak archaikus kép, a költői emlékezet mélyéből tör fel. Egyáltalán nem illetlen a másik archaizmus- hoz képest. A költő emlékezete mélyéről más archaikus is fölbukkan majd még, csak legyen türelmes figyelmünk Tőzsér iránt! Nemkülönben a bika című vers. Az is rendkívül kiegyensúlyozott, nemes vonalazott- ságú kép. Az a piros héj a test körül, az az indulat! — hogy aztán komoran megáll egy percig — és szétdől. Igen, sokkal pontosabb, mintha összeomlott volna. Pontosabb, mert nem a bikáról van szó, noha semmi utalás másra, s nem kell föltétlen többre gondolnunk, mint csak a sugalmazott képre. A sugalom is elég! Ha eddigi mutatványainkból valamit észre kellett vennünk, nyilván a tömörség ez. Ami korábban indulat volt, erős hév, most tárgyiasult. De nem a balladák és drámák tömörsége ez. A nemes anyag, a márvány tömbszerűsége! A tömörség itt szűkszavúság. Az ökonómia túlhajtása netán? a tavirózsák a halakban gyökereznek hajnalonként a pontyok álmait kiillatozzák még sosem voltak a parton a tavat tengernek tudják s elégedettek de naplementével a legboldogabbak ilyenkor egy pici árnyékuk nekik is serked (boldogság) Boldogság, igen, de milyen? Ami először megragadja az olvasót, a báj; az, amelyik a miniaturafestészet állandó esztétikai minősége. Szinte látni a fölé hajló mintázót, ahogy a pergamenen pityiszkál. S csak mellékesen: Az áldott türelem, az odaadás, amellyel a miniatúra készül, csak nagy kultúrák alkotóinak spontán hajlama! — És hogy a tavirózsák a pontyok álmait illatozzák! Telitalálat, hogy kiillatozzák. Mert az akció elevenül meg a ritka igekötő-használat révén. Kiillatozzák? Ad analogiam: kipontozzák. Ott kezdünk aztán némiképp gyanakodni, midőn olvassuk: „még sosem voltak a parton / a tavat tengernek tudják“... Ezek a tavirózsák szépek, meghitten lebegnek a vizen, a pontyok álmairól adnak hírt, elégedettek. Mint talán a költő hajdan, és mindig is, aki egyhelyben lebeg és illatozik. S ez már ironikus is. A naplementével legboldogabbak, mert akkor nekik is serked árnyékuk, akkor őket is emlegetik egy kicsit. — Egyszóval polivalens a vers jelentése, amellett, hogy a kép rendkívül homogén, stílus van benne. Amit tömörnek állítottunk, tömbszerűnek, azaz a miniatura-terjedelmfit és plasztikájút ugyanakkor többértelműnek is találjuk. Nem sejtelmesnek, nem allegorikusnak. Inkább 951
