Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - ÚJ HANGOK - Szigeti László: Szigeti László

alázottak sajnálatra méltó grimasza. A gombát legszívesebben kiöntötte volna a vécébe. Már az előszobában vágtatott, amikor megállította a szűrőből a meztelen lábára csöpögő hideg víz. Bolond vagy, Gyertyásiné — állapította meg anyjától örökölt iróniájával —kidobni húsz koronát. Hát elment az eszed?

Pár perc múlva érezni lehetett a frissen pucolt hagyma könnybontő erejét.

A kocsma előtt az öregnek földbe gyökerezett a lába. Nem volt bátorsága belépni a füstös söntésbe. Félt, hogy kinevetik. Serdülő fickónak érezte magát, aki szívesen kikezdett volna a lányokkal, de rettegett a felavatás kudarcának lehetőségétől. Majdnem visszafordult, mikor az ősz Szászi belékarolt.

— Gyere Márton, megiszunk egy féldecit .— és vitte magával a söntés homályába.

Szászi, a szokástól eltérően, a kelleténél szaporábban rendelte a rumokat. Nem

szokott inni, csak akkor, ha potyapénzhez jut, amiről a felesége nem tud. Az öreg úgy érezte, itt az ideje, hogy átadja a gombát. Az ötödik féldeci után már nem is figyelt Szászi politikai eszmefuttatására. Lenivel volt elfoglalva, őt nézte. Az utolsó korttyal még szájat öblített, fogat mosott, hogy szavai tisztán bukjanak elő szájából.

— Lenike, ezt magácskának hoztam — nyújtotta át remegő kézzel a csomagot, s magában így folytatta: — Érdekes, eddig még nem vettem észre, hogy a rum mily nagyot fordíthat a világ történetén.

— Ugyan, Gyertyási bácsi, kell az maguknak...

Az Öreg nem tudott mit mondani. Hosszú szüneteit tartott, már majdnem megcsapta a föltételezhető kudarc előszele.

— Magácskának szedtem — tört ki belőle a szó. — A múltkor azt mondta a szakállas újságírónak, hogy szereti a gombát.

— Szeretem, de nem fogadhatom el. Mivel hálálnám meg?

— Öntsön két rumot — vágta rá az öreg. Pedig nem ezt akarta mondani. Egyáltalán nem.

Leni újra töltött, s a szesz hatására az Öreg családi élete titkainak ecsetelésébe kezdett. Beszélt, nagyon sokat beszélt. Az ősz Szászi nagyokat nevetett, könyökével levert a pultról egy söröskorsót.

A soron következő féldecik csak fokozták beszédképességét. Csodálta önmagát, hogy milyen gyorsan jutnak eszébe a szellemességek. Szerelmet vallott Leninek, akinek a nevetése csak úgy pattogott a söntésben, visszaverődött a füstette falakról.

Pillanatok alatt az egész kocsma hahotázott. Borotvaélés megjegyzések röpködtek a levegőben. Az öregnek szóltak, de ő úgy érezte, hogy bársony hangok súgnak a fülébe. Elöntötte a felebaráti szeretet áradata. Széttekintett a társaságon: mintha gondos kezek válogatták volna össze a jelenlevőket. Mindenkinek csak a jó tulajdonságaira emlékezett. Semmi másra. „Mindenki barát.“

— Du bist ein Trottel, lieber Kamerad! — nyugtatta meg Szászi, s miután hátba verte, kicsúszott a söntés sűrű nevetéséből. Az utcáról behallatszott hangos kiáltozása: Ich bin besoffen!... Ich bin besoffen!

Szép az őszinteséged, lieber Kamerad, gondolta magában az öreg. Bágyadt ernyedtség lett úrrá rajta. Mocsarat érzett maga alatt, s kénytelen volt belekapaszkodni a sörcsap ragadós szélébe, hogy el ne nyelje az ingovány.

Tíz óra után kiürült a söntés.

— Köszönöm a gombát, Gyertyási bácsi. Most pedig menjen haza, mert terítenem kell ebédre.

„Bácsi? Hahahaha ... bácsi, Leni bácsinak szólított... bácsi, hahahaha ...“ — Meddig van nyitva? — kérdezte durva bariton hangján.

— Déli tizenkettőtől este tízig.

— Eljöhetek este? — érdeklődött gyermeki félénkséggel.

— Persze, persze, én szeretem a törzsvendégeket — válaszolta Leni, és kituszkolta őt az utcára.

Nem a fal mellett ment. A gyalogjáró közepén csónakázott, evezőként csapkodó karján érezte Leni melegét.