Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - ÚJ HANGOK - Szigeti László: Szigeti László
A szökőkútnál lába elé pottyant egy gesztenyevirág, észrevette és kikerülte. A szél arcába csapta a sugárzó viz harmatját. Hangosan nevetett. A járókelők sorban megfordultak utána, az egyik, aki imakönyvet tartott a kezében, keresztet vetett. A meggypiros MB ezres már a ház előtt állt, mikor az Öreg hazaért. Már majdnem kijózanodott. De Karcsi tekintete nem kerülte őt el. („Ez már megint ivott. Kíváncsi vagyok, hogy fog horgászni. Vagy már elfelejtette, mit ígért?“) — Anyu már lehozta a horgászfeleszerelést. Most visszament a pokrócokért, meg az újságokért — szólt az öreghez. — Kár, hogy jön. Kezdtünk örülni, hogy egyedül megyünk. Az Öreg szeretett volna odavágni, hogy bárcsak elmentetek volna, és maradtatok volna örökre, de észrevette a feleségét, amint hátán cipeli a megtömött hátizsákot, közben nagyokat szuszog és sértődékenyen figyeli őt. — Ne légy begyulladva, nem vagyok berúgva — és elvette a zsákot. A csomagtartóba dobta, és beültek a kocsiba. A város szélén megálltak Zsóék háza előtt, s magukkal vitték a lányt is. Keskeny erdei úton álltak meg. Hétfő lévén, senki sem fürdött a kijelölt helyen, mégis tovább mentek. A Duna hatvanöt fokos kanyarulatában tanyáztak le. A folyó két szélén fák sűrű tömege hajlott a víz fölé, mögöttük bozót sűrűllött. Az öregek leheveredtek egy partszéli tisztásra, Karcsi és Zsó pedig gyorsan vetkőzni kezdtek. A fiú lebukott a mélybe, és hosszút úszott. Zsó hajszálai szétterültek a folyó tükrében. „Nem kellett volna kijönnöm. Lassan harmincöt éve, hogy mindennap elém tartja a képét ez az asszony. Megérdemelnék már egy kis egyedüllétet.“ A sörösüvegeket egy part alatti hideg forrásba helyezte; elővette horgászfelszerelését; s leült a part peremére, lába belelógott a vízbe; kukoricát akasztott a horogra, s a csalétek már cuppant is a víz felszínén. „Ezeknek a legjobb. Fiatalok. Törődnek is mások dolgával? Az a fő, hogy eltartsa őket valaki. Megvettem neki a kocsit. Rendben van, még nem keres valami jól, és Pozsonyba jár dolgozni. Ne kelljen annyit vonatoznia. Egy fillérem se maradt, de még azt se mondta, köszönöm. Olyan természetesnek vette, mint egy darab kenyeret.“ Cigarettára gyújtott. A Detva kékes füstjét felszívták a falevelek. „Hogy bámul rám ez a kölyök. Mennyire figyel. Legszívesebben elrohannék innen. Leúsznék a tengerhez, persze velem úszna Leni is. Éjfélkor már Pesten lennénk, a Margitszigeten vacsoráznánk.“ Kirántotta a horgot. „Hopsz, egy dörgincs ... az anyád, ne ugrándozz! Öcska kis dörgincs ...“ Beledobta a vödörbe. — Zsó — szólt Karcsi a lányhoz. — Megvicceljük az öreget? — Benne vagyok. Mi a terved? — A víz alatt elúszok egészen a csalétekig, meghúzom a zsinórt, a dugó alámerül, ő meg kirántja, aztán sehol semmi. — Nem rossz, de vigyázz a kezedre, nehogy felszakítsa a horog. — Ne félts te engem. — Mama! Mamaaaa! — kiabálta az öreg. — Hatalmas fogásom van! Csuka, biztos csuka. Vagy ponty! Harcsa! Látod?! Látod, mennyire feszíti a húrt? Süllő, ez csak süllő lehet... Gyere már, segíts! Gyere! Az asszony feltápászkodott a pokrócról, föltette a napszemüvegét, és lebillegett a partra. — Hol fogjam meg? — kérdezte. — Itt ni, a kezem fölött, és húzd... csak húzd teljes erődből. Öriási fogás lesz ... Húzd! Na, húúúzd! ... Naaaaa ... Vigyááááázz! Karcsi elengedte a húrt, szülei meg hanyatt estek. A asszony hangosan nevetett, csak úgy zengett belé az erdő. Az Öreg a nedves homokon térdelt, és kezével dühösen fenyegette Karcsit. — Tűnj a pokolba — kiáltotta neki —, elriasztottad a halakat! A fiú szót fogadott, kiúszott a partra, és Zsóval együtt eltűnt a fák vadzöld színében. Az öreg a lány után pillantott, majd az asszonyra nézett.
