Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - ÚJ HANGOK - Szigeti László: Szigeti László

hogy mivel jár, kivel jár, hogyan tanul? Ugyan... Csak néha elvertem. Felpofoztam a gazfickót, mert minden gyerek pokolra való! Ö is verni fogja a fiait. Másképp ezt nem lehet. Húszéves koromban engem is felpofozott az apám. Na és? Túléltem. Nem értette az öregem, miért kellett Nagymagyaron összeverekednem a cigányokkal. Másnap jöttek a csendőrök, érdeklődtek, megerőszakoltam-e a cigánylányt vagy sem? Szemükbe nevettem: urak, hát egy húszéves legénynek erőszakra van szüksége? Cinkosan összenéztek, majd a részletek után érdeklődtek. Végül kiderült, hogy a lány erőszakolt meg engem. Hahahaha. .. Mikor elmentek, apám leakasztotta a szögről a borotva- szíját. Vert, mint a marhát, talán dühében, talán szomorúságában, mert kénytelen volt észrevenni, hogy a legfiatalabb fia is ember már, s reá nem vár semmi, csak a temető. Én meg csak hagytam, hadd üssön, talán örültem is neki, mert éreztem, hogy életemben most ver utoljára. Véres volt a hátam, a fejem, mindenem. Nem akartam otthon lemosakodni, menekültem apám elől. A kertek alatt kimentem a kavicsgödörhöz. A tóban éppen Bokor Bözsi, a falu kancája lubickolt, s ahogy rám nézett nagy fekete szemével, tudtam, hogy ő is a férfit látja bennem, s ha maradnék, talán meg is erőszakolna. Elrohantam, hátamon érezve apám szíj hasítgatta csíkjait, s meg sem álltam hazáig. Féltem az apámtól, mégis hazamentem. Igen, féltem tőle, nem úgy, mint Karcsi tőlem. Gyengébb vagyok, mint az apám volt? Mindig erősebb kívántam lenni, mindig azt hittem, különb leszek. Szerettem volna más lenni, mint az akkori öregek, s megfogadtam, jaj istenem, hányszor megfogadtam, hogy jobb leszek náluk. Nem sikerült. De, miért nem? Miért? Mi-ééért...?!“

Lelkében harangként zúgott a miért. Az örök miért, amely beszorult érzelmeinek kályhacsövébe, s most úgy tört elő a mélyből, mint a füst. Az Öreg sóhajtott, legyintett, s megpróbált másra gondolni. Fölnézett a párában fürdő lámpára, és felvillant előtte a vidám virágsereg ...

„Leni most a pult mögött áll, a félkarú Béla bácsinak csapolja a sört, a főnökasszonynak decis pohárba önti a cseresznyepálinkát, hadd gondolják a prolik, hogy szódát iszik. Kecemnek csúfolják őt az alkalmazottai. Tizenkét féldeci után úgy csuklik össze, akár a colstok, a tizenötödik után a szék mellé ül. Ilyenkor mondja Leninek, hogy: fiatalkám, csukd be a kecem, hökk ... nem a kecem, hökk ... hökk, a kemenceajtót, hökk — vagyis hogy Leni tegye a dugót a cseresznyésüvegbe, és ki ne húzza holnapig. Leni természetesen hallgat a szóra, titokban talán örül is, hogy Kecem berúgott, legalább békén hagyja. Kecem elhagyja a söntést, s betántorog az irodájába, hogy kirókázza magát, és az ital adta bátorságával feltárcsázza volt szeretőinek egyikét, leggyakrabban Tüzest. Egyedül maradok Lenivel, következhetne az én jelenetem. Nehéz feladat. Félek Lenitől. Rohanok felé, de sosem érem el. De egyszer megpróbálom, meg én ...“

Frottírlepedőt tekert a derekára, kiment a konyhába, ujját a gombával teli szatyor fülébe akasztotta, és visszavánszorgott a fürdőszobába. Karcsi szobáján keresztül menet látta, hogy fia fürdőnadrágban hever az ágyon, mellét kemény fekete szőrszálak borítják, egész teste csillog a napesőtől, bőrét még nem szántotta fel a ráncok kellemetlen sokasága. Irigykedve nézte. Visszatérve a gőzkatlanba, gyors mozdulattal letörülte a párát a tükörről, s mivel csak a fejét látta benne, felmászott a csontszínű, rozoga mosógépre. A tükörben egy lihegő majomfélét talált, aki guggolva csodálja párját. A megdöbbenés apró kék ereket rajzolt szemgolyóira. Lemászott az öreg mosógépről, testében fanyar remegés kószált. Tekintete megakadt a tisztításra váró gombán. Az Öreg újra a vízsugár alá állt, de sehogysem találta kényelmesnek a gombatisztítás e módját; leült a tusoló alá, s ott tisztította a piciny csiperkéket.

„A temető, az várhat. Nincs kedvem a halálhoz. Nem mintha félnék tőle, semmi tragikusai nem találok egy öregember halálában. De valóban vén vagyok? Az a letagadhatatlan hatalom, hogy szerelmet érzek Leni iránt, fiatalít... Többször nem nézek tükörbe.“

Miután végzett a gombatisztítással, felét a konyhába vitte, s letette az asszony elé. A másik felét egy szilonzacskóba gyömöszölte, és vitte Leninek. A felvonóban eszébe jutott a dalocskája: „körös-körül kör alakban, körtáncban körhintáznak, édes Lenim rózsás arcán a virágok vidámak“.

Az asszony szűrőbe tette a csiperkéket, és a csap alá tartotta. Kevesellte, de nem szólt az öregnek. Tudta, kinek viszi a másik részt. Ajkára keserű mosoly ült, a meg-