Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Lukáč, E. Boleslav: Emlékezés Gyóni Gézára

ságra és emlékezésre szolgáló Idő. Ott, a krasznojarszki fogolytáborban újabb versek születnek, haza is kerülnek, egy részük a Vöröskereszt közvetítésével, a többit, a Gyóni élete utolsó hónapjaiból származó verseket barátai hozták haza. A fogolytáborban irt versek első része Levelek a Kálváriáról címmel jelent meg (1916), második részük Rabságban címmel már a költő halála után, poszthumusz kötetként 1919-ben. Néhány további, a fogolytáborban íródott költemény csak 1941-ben látott napvilágot a Gyóni Géza Összes Versei című vaskos kötetben.

Milyen élményekről szólnak Gyóni „rabságban“ írt versei? (A szlovák irodalom- történetet ez más oldalról is érdekelheti. Hiszen Janko Jesenský könyvének hasonló a témája és címe. Kézírásos naplójából kiderül, hogy ismerte Gyóni „tábori“ költészetét.)

A Levelek a Kálváriáról ciklus mind az ötven verse műgonddal kidolgozott és néhol már-már megszállott ötven variációja a sóváran epedő, remény és kétség közt hánykolódó szerelemnek. „Olyan fehér lehetsz, mint a hó; / Olyan tiszta lehetsz, mint a harmat, — / Az ajkam, ez a keserű ajk / Múlt csők nyomát keresi rajtad...“ / „Ajtódhoz százszor visszatérek; / Fölsóhajtok az ablakodra. / Szibéria szele süvölt — / S fülembe süvít csúfolódva...“ / „Valaki, aki tegnap itt volt... / S ki éppen úgy térdeit, mint most én... / Tudtál oly kegyetlen hű lenni? / El tudtad lökni forró száját?“ / „Jaj nem tudok már krisztuskodni...“

Jellegzetes és természetes érzelmek, a versforma egyszerű, de belső drámai feszültségű. Itt-ott felvillan mint keret a táj, de egészében véve ez a költészet visszatérés az Élet szeretője ciklus korszakának szubjektív önmarcangolásához.

Nem telt bele azonban sok idő, néhány hónap múltán a fogoly Gyóni érzelmi és eszmei horizontja kitágul. Költészete egészen más irányba fordul. Mintha visszatérne méghozzá mélyebb meggyőződéssel, ama annektálási időkhöz, amikor megírta már említett versét, a Cézár, én nem megyek címűt. A fogságból hazacsempészett verseken látni ezt a gyors változást. Az első versekben még meg-megcsillannak a régi túlzott érzések, megszólal a faji gőg, felmerül a szittya-germán szövetség képe (Oda a gyűlölethez), de egyszerre feltűnik a régi motívum: mindennek Cézár az oka.

S akkor beáll a fordulat: „Szívem, szívem, te jó szív voltál — / S papja lettem a gyűlöletnek ...“

Megírja a Gőgös Hunniában című verset, amelyben már „mágnások lakájá“-ról beszél. Szánja-bánja, hogy maga is „közébe esett“ a „ragadozás tébolyának“. Kipellengérezi a háborús uszító DVAnnunziót. Egy igen szép költeménnyel tiszteleg Dosztojevszkij özvegye előtt. Egyedülállón ironikus hangú költeményt ír Egy gyengéd lelkű grófnőhöz: „Dolgozni kéne akkor, drága grófnő, / És sülni a napon! / Mert nem szállítna a párizsi szabónő / S nem szállna sült galamb az ablakon ...“ Ír a „püspöki zsellérekről“, akik alázatosan védték a gazdagok földjét, szól a nép „vérrel váltott“ jogáról. Elmondja a maga „meaculpá“-ját, s megfenyegeti Babilont, a fekete szívű embereket, akik testvért testvérre uszítgatnak.

S mindennek tetejében megírja (1917. III. 22-én) Utolsó tánc című versét, amelyben üdvözli az orosz forradalmat.

Tárnák mélyén hozsánna harsog:

Trónjára a nép visszatér!

Bújik a hajcsár: ostort fog a csorda;

Nyomor és bőség most indul bírókra.

Forr a harag már minden katlanon, —

Forradalom,

Te fűtöd: Isten égő csipkebokra.

Micsoda érdekes, tragikus vándorlás ez a tévelygésből a világosság felé!

Tudjuk, hogy odahaza, ahová a költemények megérkeztek, azokban a körökben, ahol Gyónit portálták, felhasználták és visszaéltek vele (főként Ady és követői ellen használták ki), keserves kiábrándulás lett úrrá. Ez a pálfordulás egy cseppet sem illett az elképzeléseikbe, s ezért a Horthy-Magyarországon a „Gyóni-eset“ emlegetését ke