Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - FIGYELŐ - Tóth László: A földön maradni (Dušan Kužel: Kitérő egyenesek, Madách 1971)

egyenes arányban személytelenednek el, és válnak egy egyetemes jelképrendszer hordozóivá. Mert tetteivel, döntéseivel az ember mindig személytelen marad, ha azt viszonyulásaiban vizsgáljuk.

A három elbeszélés központi alakjai személyiségének töretlen, egyenes vonalú fejlődését vizsgálva másfajta párhuzamok sem kerülhetik el a figyelmünket. Az ember, ha nagy döntések előtt áll (márpedig az egyéni konfliktusok vállalása mindenképpen az), sosem térhet ki az alapvető létkérdések elől. Vladimír még nem találkozik a halállal, mert konfliktusaival talán még egyedül is meg tud birkózni. Ezzel szemben Martin már értetlenül, csodálkozva fogadja: „Halott? Ml az? Hol a határa annak? Elérhető, meghatározható?“ A Kitérő egyenesek fiú hőse pedig egy éleslövészeten már „életünk egyetlen biztonságának" tekinti a halált. Mert: „A céltáblák ember formájúak, ezt ne jelejtsd el, kedvesem.“ De lehet-e életünk „egyetlen biztonsága“ a halál? Adott pillanatban, adott körülmények között minden bizonnyal. De megbékélni semmi esetre sem békélhetünk meg vele, ahogy a fiú mondja: „... tanulj meg egy ágyban hálni vele. Békésen várd ki a pillanatot, míg teljesen betölti lényedet, mikor nem ő lakozik majd benned, hanem te benne“. Mert a megbékélés már maga a halál. Más szóval, ahogy Eörsi István írja egy helyen: „Csak akkor tekinthetem magam a körülmények áldozatának, ha beletörődöm az áldozat szerepébe" (Felelősség és konszolidáció — Kritika, 1968/9).

A kötet első két novellájában a központi hősök mellett szereplő alakoknak és a környezetrajznak önmagukon kívül még nincs döntő funkciójuk, mert nem mutatnak egy magasabb szintű társadalmi valóság felé. Ezzel szemben a Kitérő egyenesekben már olyan alakok is fölbukkannak — a két központi alak mellett — akik már egy-egy döntésformát, kialakult életszemléletet, önmagukon is túlmutató szimbólumokat hordoznak magukban. De ezek a szimbólumok már későbbi tragédiáikat jelzik. A tragédiák pedig mindig a katarzis lehetőségével kápráztatnak el („legalább marad valami megtisztító, nagy érzés benned“), s talán ezért válnak a Kitérő egyenesek alakjai számára olyan végzetessé és végletessé. Ružena, a novella leány hősének szobatársa fölépített ábrándvilágából szinte eszméletlenül zuhan a valóságba. Eszméletlenségében a legalapvetőbb morális-etikai értékek is degralálódnak. Hora docens világa is a megalkuvások világa. De Maruščin életfilozófiáját is hasonló tényezők, s a megalkuvásoktól való menekülés alakíthatta ki: „... ma azok győznek, akiknek nincs miért harcolniuk. Mert azok azt jogadják el, ami van, tehát nincs is mit veszíteniük. S ha az embernek nincs vesztenivalója, az a maga módján már győzött is". A harc

— ebben az esetben —: a cél: Az embernek pedig nem lehet célja a céltalanság, mert egy adott pontban már maga a céltalanság is céllá válik. Tehát az ember nagyon is sokat veszíthet: ez esetben a veszítés lehetőségét veszítheti el. Az életben pedig a lehetőségekkel való szembenézések jelentik a győzelmeket.

A Kitérő egyenesekben nagyon is érdekes momentum Fars úr alakjának a fölbukkanása. Fars úrnak állítólag van egy üresen hagyott háza. A ház szinte fétisként szerepel a novellában mozgócselekvő fiatalok — így a két központi alak — képzeletében. A ház fogalma számukra egyet jelent a megtalált harmóniával, a belső harmóniával. A legfiatalabb magyar irodalom néhány képviselője (tehát Kužel korosztálya) is érinti ezeket a problémákat. (így az újvidéki Kopeczky László már-már az abszurditásba átcsapó A ház című regényében (Fórum — Növi Sad 1967) és a magyarországi Czakó Gábor első regényében, a drámába forduló A szobában (Magvető, Budapest 1970). Fars úr azonban nincs. Fars úr nem létezhet, mert csak a hiányában, a hiányával él. Mert maga a hiány. Kužel hőseit ez a hiány mozgatja-űzi, a hiány jegyében élnek, a hiány nevében cselekszenek, és felelősséget is a hiányért (a megtalált belső harmóniáért) éreznek és vállalnak. Nem azok a švejki típusok ők, akik mindenre egy-egy humoros megnyilvánulással reagálnak, akik fonáksággal válaszolnak az élet fonákságaira; a hiány teszi őket valóssá.

Szerkezetileg nem sok újat hozott Kužel, de mindhárom elbeszélésében magabiztosan, érett formakészséggel követi a modern prózairodalom legjobb hagyomá