Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Dávid Teréz: Némaságom története
Dávid Teréz ( Naplőjegyzetek ] Egyszer volt... hol nem volt, létezett valahol egy Hivatal. Ismeretségünk kezdetén egészen kedves kis Hivatal volt. Megértő, jóindulatú, készséges, emberbaráti, szinte nélkülözhetetlen. Azonkívül teljesen szabályszerű. Voltak írógépei és gépírónői, az idő vasfogától megviselt íróasztalai, kissé ormótlanok, túlméretezettek, sokfiókosak. Láttukra az ember okvetlenül arra gondolt — mennyi aktát lehet ezekben a fiókokban elsüllyeszteni! De volt a hivatalnak gyorssajtója is (mely eredményesen zavarta a környék tévéadásait) — volt patinával bevont páncélszekrénye, öblös foteljei, kávéfőzője, no és természetesen — hivatalnokokkal is bírt... Vagy ha úgy tetszik — ügyintézőkkel... No és, magától értetődik... ügyfelei is voltak. Legtöbbjük ugyan régen túlhaladta már az első ifjúságát... kit így, kit úgy tépázott meg az idő, egyikük kopaszodott, másikuk őszült, némelyiknek könnyzacskó redőzött a szeme alatt, olyik mankóra támaszkodott, avagy fehér botot kocogtatott maga előtt, köszvény gyötörte vagy érelmeszesedés, de mindannyiuk tekintetében hősi korszak rémülete (vagy révülete) tükröződött, attól függően, hogy mire emlékeztek éppen, hogy kérni jöttek-e, avagy kitüntetést átvenni. Mert ilyen is előfordult. Nagy időknek voltak tanúi (és szereplői) akik ide látogattak, de részben maguk az ügyintéző hivatalnokok is, mindnyájan azokban az években voltak elszántak és tetterősek, mely évek emléke kitörölhetetlenül felszívódott az emberiség idegrendszerébe. Egy szó, mint száz... nagyon tiszteletreméltó intézmény volt ez a Hivatal, amikor elfoglalt a házunkban két teljes emeletet, összesen huszonnyolc szobát. (A hozzá tartozó mellékhelyiségekkel.) Mindegyik szobában elhelyezkedett az illetékes alkalmazott, és elkezdett ügyintézni. De voltak helyiségei, ahol csakis ünnepélyeket tartottak, televíziót néztek, vagy papirost tároltak, az épület alagsorát jedig egy eljövendő irattár céljaira tartalékolták. Innen kúszott fel később a fanyar dohszag a lépcsőházba, versenyre kelve a párolgó kávé illatával... Felkúszott a harmadik emeletre Is, oda, ahol már nem is volt hivatal, hanem magánemberek élték magánéletüket... Köztük jómagam! Az említett kipárolgás bennünket nem zavart, mert tudtuk, hogy Hivatal ilyesmi nélkül nem létezik, és amennyiben előfordult, hogy az ide látogató ügyfél csupa szórakozottságból (vagy tájékozatlanságból) feltopogott a harmadik emeletre, udvariasan visszairányítottuk a megfelelő folyosó megfelelő szobájába, sőt az Is előfordult, hogy pontos felvilágosítással szolgáltunk, mintha mi is a Hivatal dolgozói lennénk mindannyian. Éppolyan kimerítő információkat adtunk... (Csak valamivel udvariasabban.) A Hivatal ügyintézőit is tisztelettel köszöntöttük, ha találkoztunk velük, és gondolatban megsüvegeltük a véres idők emlékezetére kifüggesztett falitáblákat, amelyeket a Hivatal folyosóin viselt, mert mindannyian őszinte tisztelettel adóztunk a Nagy Idők hőseinek és emlékeinek. Mintegy tizenöt évig tartott ez az eszményi állapot, míg aztán egy szép napon... Hát igen! Mesében, történetekben az ember többnyire elérkezik ahhoz a naphoz, amelyik tulajdonképpen nem is olyan szép, vagy nem mindenki számára szép, csak némasílgom története
