Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Dávid Teréz: Némaságom története
éppen így szokás nevezni, mivelhogy akkor érkezik fordulatához az események fonala. Nálunk az történt, hogy a Hivatal fiatalodni kezdett. Előbb csak bútorokat váltott, a nehéz bőrfoteleket modern vonalú kagylőszerűséggel cserélte fel, az ormótlanságuk- ban is tiszteletet gerjesztő íróasztalok helyére karcsú lábú tárgyalóasztalok kerültek... (Éppoly sok fiókkal, mint amazok, csak sokkal kevesebb ellenállóerővel az idő vasfogával és az ügyfelek rohamaival szemben.) A fekete keményfa polcokat fahéjszínű üvegszekrények váltották fel, a sűrű mintázatú plüss-szőnyegeket meg faltól falig érő, műbársonyból készült méteráru. A képek is kicserélődtek a falakon, úgyszintén a szobrok, hamutartók, no és... ez csak természetes — az ügyvezető hivatalnokok közül is eltávozott egyik-másik. Ki a temetőbe vonult, ki nyugalomba, előbbiekről gyászkeretes jelentés adott hírt a lépcsőházi falitáblán, utóbbiak ügyfélként koptatták a továbbiak folyamán a lépcsőket, és miben sem különböztek azoktól, akiknek addig rendelkezésükre álltak. Ez tulajdonképpen — természetes. így van ez, mióta világ a világ! Régi ügyintézők mennek, újabbak Jönnek... néha nem is olyan nagyon fiatalok, csupán szívősabbak, munkabíróbbak ... Csak a gyorssajtó maradt változatlanul, no meg a páncélszekrény és... természetesen — a kávéfőző gép, mert kávét ezután is főztek. Sőt... tán valamivel erősebbet, mint azelőtt. De az ide látogató ügyfelek sem fiatalodtak. Ellenkezőleg! Számuk apadni kezdett. Akik megmaradtak, azok ráncosodtak, vénültek, egyre nehezebben szuszogtak. Szinte el lehetett képzelni, hogy a tiszteletreméltó Hivatal végül ügyfelek nélkül marad. Becsukja íróasztalfiókjait, bazárba küldi kartotékszekrényeit, falitábláit múzeumba rakja, irattárát a történelem rendelkezésére bocsátja, és — híven emberbaráti hagyományaihoz — az elfoglalt emeleteket is visszaszolgáltatja, hogy a célra használják őket, amire valamikor épültek — vagyis — lakásegységeket varázsoljanak belőlük. (Mind a huszonnyolc szobából, a hozzá tartozó mellékhelyiségekkel.) Voltak jóhiszeműek, akik reménykedtek ilyesmiben, s a Hivatal felújítását ezért érthetetlennek, értelmetlennek és fölösleges kiadásnak vélték. Nem így a Hivatal! Amilyen mértékben apadtak ügyfelei, olyan arányban fokozódott létezni vágyó kedve. Egyáltalán nem tudatosította, hogy felette is eljárt az idő, hogy már teljesen fölösleges intézmény. Vagy nagyon is tudta... ezért lépett sürgősen akcióba. Meg kellett mutatnia, hogy van, működik, mi több: cselekszik is... Terpeszkedem, tehát vagyok — vélte bizonyára (amennyiben egyáltalán gondolkodott), és ennek értelmében bökdösni kezdett a feje fölé, oda, ahol mi, magánemberek éltük magánéletünket. És mivel ekkor már fiatal Hivatal volt, megizmosodtak ujjai, könyöke kihegye- sedett, karjai messzire értek, s egyéb teendők híján belemarkolászott az életünkbe ... És a tárgyak élni kezdtek. Az ósdi, nehézkes bútordarabok elmozdultak a helyükről, a fakó olajnyomatok lekerültek a falakról, a szőnyegek felgöngyölődtek, és gurulni kezdtek lefelé a lépcsőházban. ... vándoroltak egymás után ugyanazokon a lépcsőkön, amelyeken öreg ügyfelek szuszogtak évek hosszú során át felfelé, és szép sorjában elhelyezkedtek a kapu előtt várakozó bútorszállító kocsiban, szemérmetlenül leleplezték titkaikat, kitárulkoztak a bámészkodó tekintetek előtt, feltárták sebeiket, a könyörtelen nappali világításban lehámlott róluk minden szépség, meghittség... és üresen maradt helyükön emlékek kezdtek sorakozni, mert azokat nem lehetett hevederre kapni, lefelé hurcolni és belerakni a bútorszállító kocsiba. A tárgyak üresen maradt helye nagyobb tért foglalt el, mint maga a holmi, amíg a helyén állt, és ismét megtelt a lakás. Ekkor derült ki, ami különben sejthető volt, hogy a tárgyaknak lelkűk van... viszont rosszul záródnak a fiókjaik, mozog a lábuk, kilóg a tengeri fű a párnázatok- ból... Egyetlen szekrénynek sincsen kulcsa, meg hogy az ember mennyi lomhoz, kacathoz ragaszkodik élete folyamán, mert nincs szíve elhajítani semmit, cipelni magával egy másik életbe, nem tudni hova ... Az üresen ásítozó sarkokból előbújtak az emlékek. Olyanok Is, melyeket régen el kellett volna feledni. Valamikor bableves illata terjengett a levegőben, fel-felhangzott egy régen szertefoszlott kacagás, megcsillant néhány rég felszáradt könnycsepp, és láthatatlan tömbbé merevülve állt a kiürült lakás közepén. Egykori álmok, örömök, remények, csalódások, húsz-egynéhány esztendő az ember amúgy is rövidre szabott idejéből. Fájdalmak, gyötrődések, beváltott és meg nem valósult tervek, elmulasztott lehetőségek... Jó lett volna ezeket is a szállító munkások vállára helyezni, hordozzák
