Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai

Szorongva mentem fel a lépcsőkön. A bejárat villany világította kis helyiségbe nyílt, amelyből ajtó tárult a nagy ablakos — vászonfalakkal osztott — utcai terembe, melynek falait képek borították.

Az első helyiségben elhelyezett asztal könyvekkel és folyóiratokkal volt telerakva.

— Sötét szemű és hajú fiatal lány ült az asztal mögött, aki nemcsak a pénztárosi teendőket látta el, hanem az előtte felhalmozót sajtótermékeket is árusította.

Hozzáléptem, és megváltottam a belépőjegyet. Amikor már kifizettem az árát, jutott eszembe, hogy ügyetlenség tőlem ez a félszegség. Ahelyett, hogy bemutatkoztam volna, idegen látogatóként lépek be szellemi rokonaim társaságába. Még későbben is többször gondoltam erre a viselkedésemre, és egyre inkább arra a megállapításra jutottam, hogy magatartásom helyes volt. Mert így, szinte rangrejtve, nemcsak az egész kiállítás hangulatát élvezhettem nézőként, hanem a terem közepén beszélgető művészek személyét is megfigyelhettem, hanglejtésükből, gesztusaikból következtetve kilétükre. Ez a látszólagos játék komoly lélektani elemzésekre adott nekem alkalmat, és idő múltával — ha erre szükségem volt — egy-egy művésztársam személyének értékelésénél ezt a „Blickdiagnozist“ vehettem alapul.

A Váci utcára nyíló nagy kiállítóhelyiségben betétfalra akasztva függtek sötétszürke alapra ragasztott, feketekeretes rajzaim, szemben Biller Vera pasztelljeivel. Az ő — fiatal korát jellemző — naiv pasztelljei érdekes kontrasztot jelentettek az én ceruzarajzaimmal. Tovább: Uitz Béla színes tusrajzai, Bortnyik Sándor linóleumjai, Mattisch Deutsch színes grafikái, temperái és végül Schadl János néhány fekete tusrajza oszlott meg a vászonnal borított falú fülkében. Az ablakok elé és a terem sarkaiba helyezett állványokon Pátzay Pál, Gergely Sándor, Spangher Ferenc szobrai egészítették ki a kiállítást.

lehet, hogy valaki kimaradt a kiállítók névsorából, de így talán még közvetlenebb ez a fél évszázados visszaemlékezés.

Nem tudom, hogy azért-e, mert életemben először léptem be modern műalkotásokat bemutató kiállításra, vagy mert az én rajzaim is itt voltak, nagyon megragadott ennek a tárlatnak a hangulata. Jóllehet a terem közepén álldogáló és beszélgető kis csoport kétségtelenül a kiállítókból tevődött össze, sőt „csúcsosra tenyésztett“ kalapjáról és hosszúra növesztett sötét hajáról könnyű volt felismerni Kassákot, akiről különben akkor már több arcképet is láttam, mégsem mentem közéjük, hanem távolról próbáltam eltalálni az egyes személyek kilétét. Körülöttük őgyelegve néhány beszédfoszlányt hallottam csak, de ami még jobban érdekelt: a közönség megjegyzéseit is Igyekeztem „elkapni“. — Utóbbi szándékommal nem sokra mentem, mert fojtott hangon beszélt mindenki, és csodálatos módon nem mulatott, kacagot, gúnyolódott senki.

A Ma kiállításán tett látogatásomat nyomban másnap megismételtem, amikor is egyenesen azzal az elhatározással léptem a könyvekkel megrakott asztal mögött ülő leány elé, hogy bemuatkozzam. így is történt, és Újvári Erzsi — mert ő volt a pénztáros — nyomban beszaladt a teremben tartózkodó többiekhez, és valósággal riasztotta őket. Számomra ezután könnyű feladat volt felmelegedni a kis társasággal, hiszen műveik révén már ismertem őket, de én sem voltam ismeretlen előttük, mert Kassák minden küldeményeket megmutatta a csoport tagjainak.

Ettől kezdve nagyon gyakran jártam közéjük. Néha csak szótlanul őgyelegtem a teremben, vagy a könyveket, folyóiratokat nézegettem, de beszélgettünk is: irodalmi, képzőművészeti és zenei, sőt amióta Mácza János és Hevesy István is bejöttek néha a Mához, még színházrendezési kérdésekről is szó esett. — Nagyon ritkán voltak viták. Ez szokatlan, de egyben természetes is volt, hiszen nézeteink lényegében azonosak voltak. A részletekben nem egyezők viszont azért nem vitatkoztak egymással, mert mindenki tiszteletben tartotta alkotótársa egyéni felfogását.

Talán azt mondhatnám, hogy ez a körülmény volt az egyik oka aktivistává válásomnak. De én nemcsak azzá lettem, hanem maradtam is a szó fogalmi értelmében, és évek múltával megbíráltam volna azoknak művészetikai magatartását, akik 1919 tavaszán — velem együtt — egy Kiáltványt írtak alá, melynek tartalmáért (amire részletesen már nem emlékszem), bátor hangjáért a Tanácsköztársaság bukása után Budapestre bevonult „darutollasok“ szellemének megfelelően körözvényt bocsátott ki ellenük az ügyészség.

A magyar aktivista csoporthoz kapcsolódásom első idejében — tekintettel koromra —