Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai

számomra az új, forradalmi művészet szolgálatába állás annyit jelentett, hogy céltudatosan dolgozhatom tovább művészi elképzeléseim megvalósításáért.

Hogy mennyire nem ösztönzött a siker és elismerés, azt legjobban azzal bizonyíthatom, hogy építészmérnöki tanulmányaimat összekapcsoltam alkotóművészi munkámmal. Utóbbit otthon végeztem — gyakran a műegyetemi tanóráktól fáradtan — de mindig hivatásszerűen. Emlékeim között tallózva egy feledhetetlen élményre hivatkozom, amely a műegyetem rajztermében játszódott le.

Már huzamosabb ideje rajzoltunk együtt kollégáimmal a nagy rajzteremben anélkül, hogy sejtették volna, milyen művészálmokat táplálok magamban, de azt sem tudták, hogy a Ma kiállításán szerepelek. Legtöbbször szótlanul hajoltam a hatalmas rajzpapír fölé, hogy hajszálvékony tusvonalakkal szerkesszem meg a feladott ókori épület- homlokzat rajzát. Őszintén bevallom, hogy mindjárt az első hónapokban lesújtólag hatott rám a lélektelen rajzolás mestersége.

De néha ebben a rajzteremben önérzetébresztő jelenetek is lejátszódtak. Az egyiket azért mondom el, mert nemcsak a korra, hanem a műegyetemi szellemre is jellemző.

Egy téli délután történt. — Csak néhányan dolgoztunk a rajzteremben. Én egy hátrább elhelyezett rajzasztalnál, kollégáim elöl' és egymáshoz közel. Félhangon beszélgettek, úgy, hogy én csak szófoszlányokat hallottam. Padányi Gulyás Jenő kollégám vitte a szót, elbeszélve társainak, hogy délelőtt megtekintette a Ma kiállítását. Van ott — mondotta — valami Ruttkay Györgyől néhány remek ceruzarajz. Témái és megoldásai szokatlanul merészek, de a kidolgozás művészi finomsága megkapó.

Azt már nem értettem, hogy a körülötte dolgozó kollégák mit válaszoltak szavaira, mert nagyon kezdett dobogni a szívem. A beszélgetők nem tudták, nem is tudhatták, hogy a dicséret az én kiállított rajzaimra vonatkozik. Küzdöttem magamban, hogy felfedjem kilétemet. Éppen felemeltem a fejemet, és letettem kezemből a tuskihúzót, amikor a beszélgetők közül az egyik — felém fordulva — megkérdezte:

— Nem rokona kolléga úrnak az a rajzművész, akinek a Ma grafikai kiállításán vanak rajzai? Azt is Ruttkaynak hívják.

— Nem rokonom — válaszoltam —, mert én magam vagyok a kiállító!

Kollégáim egyszerre ledobták kezükből a tuskihúzóikat, és sugárzó arccal siettek

asztalomhoz, Padányi Gulyás Jenővel az élen. Gratuláltak, kérdezgettek múltamról és jövőbeli céljaim felől. És bár a tanév végeztével előállott helyzet következtében én nem tudtam folytatni építészmérnöki tanulmányaimat, Padányi Gulyás Jenővel még hosszú évekig fenntartottuk a kapcsolatokat, s amikor Budapesten rendeztem egyénivagy csoportkiállításokat, azokra mindig eljött, és szeretettel nyilatkozott műveimről.

Budapest, 1919. május 1.

Mintha ez a május elseje egészen más lett volna, mint az eddig átéltek, pedig a nyíló virágok illatától terhes levegő, a Budapest fölött sugárzó napsütés semmiben sem különbözött az évente ismétlődő május elsejéktől. Ha én mégis különbséget éreztem, az nyilván azért volt, mert az ünneplő emberek felfogása változott meg.

Gyermekkorom emlékei között kutatva, megtaláltam magyarázatát ennek a különbségnek. Akkor ugyanis nem mindenki számára volt egyértelmű ünnep a május elseje. Ebben az esztendőben azonban ilyenné lett, mert a „fák és madarak napja“ helyett a dolgozó tömegek örülhettek a tavasznak. Az ő ünnepnapjukra készült Budapest népe.

Természetesen engem főleg a város díszítése érdekelt a legjobban, vagyis hogy alkotóművészeink mennyire tudják formába rögzíteni, színben kifejezni a „többi ember“ örömét.

Már hetekkel előbb megindult az ünnepi felvonulás útvonalainak díszítése. Ebben a munkában csaknem kivétel nélkül minden ottlakó művész részt vett, hisz másképpen el sem képzelhető, hogy az a rengeteg gipsz szoborkolosszus, képi ábrázolás és ízléses dekoráció idejében és olyan minőségben elkészülhetett volna. Még olyan művészek is, mint Zala György szobrász, aki igazán nem volt haladószelleműnek mondható, ott tevékenykedett a millenniumi emlékmű diadaloszlopa alá állított gigantikus méretű Marx-, Engels- és Lenin-szobrok elkészítésénél. Ez a — felvonulási irányt záró — emlékmű különben teljesen átalakult, mert átalakították. Mégpedig nemcsak azáltal, hogy a királyszobrokat magában foglaló félköríves oszlopcsarnokot ízlésesen redőzött vörös drapériával vonták be, két hatalmas vörös gömb alá rejtve a félköríves oszlop