Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai

sül egy romház alá ásott földalatti odú szolgált, amely csak bújva, görnyedve, fejemet gyakran a folyósószerű lejárat gerendáiba ütögetve volt megközelíthető. A le vezető alacsony és szűk folyosó csizmák taposta földpadozatán takaróikba burkolózva, hosszirányban feküdtek a katonák. Motoszkálás közben vigyázni kellett, hogy a fejükre, kezükre, lábukra ne lépjek.

A lejárat végén, kissé kiszélesített folyosóágban, egy tartalékos gyalogsági főhadnaggyal „laktunk“ együtt. Itt teljesítettek szolgálatot telefonistáink is, akik az állandóan égő gyertyaszál világánál üldögéltek, és időközönként ellenőrizték a távbeszélő- vonalak használhatóságát.

A tartalékos főhadnagy bajtárs, akinek polgári foglalkozása a néptanítás volt, szinte mindig a naponta kapott rumadag „hatása“ alatt állott, ugyanis nemcsak a saját, hanem a tőlem elkért rumadagot is ő fogyasztotta el. Éreztem ugyanis, hogy ilyen „előretolt“ állásban legalább egyikünknek józannak kell maradnia, és ezért szívesen mondtam le az italról, annál inkább, mert gimnazista koromban az intézeten belül szervezett antialkoholista liga tagja voltam.

Ezek után érthető, hogy amikor tehettem, „kibújtam“ a szabadba, és „berohanásra készen“ ültem le a lejárat melletti épület-omladékra. Ez volt a tábori műterem. Itt festegettem és rajzolgattam.

Pár nappal ezelőtt ugyanis újra levél érkezett Kassáktól, amelyben a legutóbb küldött akvarelljeimről elismeréssel írva, arra bíztatott, hogy dolgozzam, és küldjék újabb műveket, mert a közelgő gyűjteményes kiállításra szeretne tőlem is néhány festményt összeválogatni. A küldeményt — mint írta — még ebben a hónapban kellene megkapnia, tekintettel arra, hogy a kiállítást szeptemberre tervezik.

Bár Kassák levele felvillanyozott, mégsem szerzett örömet, mert egyáltalán nem voltam abban a helyzetben, hogy kérésének eleget tudtam volna tenni. Pedig akkor úgy éreztem, hogy ő az egyetlen ember, aki megérti és támogatja törekvéseimet. De egyben azt is tudtam, tudnom kellett, hogy életkörülményeim béklyózzák alkotókedvemet. Mert ott a nyárvégi, fáradtzöld olasz táj ölén sejlett fel bennem — életemben talán először — a művészet lényege, az, hogy minden műalkotásnak az adott emberi helyzet teremtette lelkiállapotot kell visszatükröznie, mégpedig nem a hangulat alakította természeti kép közvetítésével, hanem közvetlenül: a formák, vonalak és színek nyelvén szólva, a legteljesebb átéléssel, maradéktalanul.

Fürkésző szemmel tekintve körül a lugasszőlők tagolta lapályon, tudatomból kikapcsolva a pillanatról pillanatra változó jelent, tájképet kellett volna festenem. De az érzékelt „szelíd valóság“ egyszerre más értelmet kapott, amikor repülőzúgás nyomán bombarobbanások riasztották a csendet. Nyomukban azonnal más értelmet kaptak a jelenségek, más hangulat formálta alkotó képzeletemet. Vizuális élményem lényegében megváltozott. És akkor azt éreztem: az alkotó emberi szellemnek, ha az igazságot akarja kifejezni, ezt az „átélt és átérzett“ valóságot kell a művészet eszközeivel anyagba rögzítenie.

Olasz harctér — 1918. szeptember 3.

Éppen három újabb akvarellemet csomagoltam össze, hogy a napi élelmünket hozó esti küldönccel postára adassam, amikor Kassáktól — távollétemben ütegállásunkra érkezett — levelezőlapot adott át nekem a küldönc. Mivel ez az írás nemcsak ösztönzés, hanem művészi fejlődésem útján határkő is, szövegét szó szerint közlöm:

„Igen tisztelt Uram, — ahogyan az akvareli dolgait megkaptam (a verklisember stb.) rögtön írtam Önnek, hogy nekem nagyon tetszenek, szeretném kiállítani, és azért kértem, hogy küldjön újabb dolgokat hozzá. Nem tudom megkapta-e ezt az említett lapomat? Kérem, postafordultával válaszoljon — küldhet-e újabb festményeket, s mikor — mert szeptember 15-én nyílik meg a kiállítás, tehát legkésőbb 10-én itt kell lennie a képeknek. Írja meg az árakat is, és bízzon meg a keretek megcsináltatásával.

— Köszönti: Kassák Lajos."

Ez a lap még jobban lesújtott. — Itt állok tehetetlenül, és megtörténhet, hogy ha Kassák kérésének nem teszek eleget, bármilyen érveket hozok is fel védelmemre, joggal hiheti, hogy kedvemet vesztettem, és a forradalmi művészet Iránti érdeklődésem múló szalmaláng volt csupán. A könyörtelen idő dátumokhoz kötött múlása későbbi