Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai

életem során sohasem hatott nyűgözőbben, mint akkor, amikor küldeményemnek az ütegállásból öt napon belül Budapestre kellett érkeznie, hogy besorolhassák a kiállításra kerülő müvek közé. Művészetem új értelmezésével készültek ezek az akvarell- jeim, amelyek valóban nem érkeztek meg Idejében Budapestre, és ez magyarázza, bogy az 1918 szeptemberében Budapesten a Ma Váci u. 11/b alatti kiállítóhelyiségében megnyílt kiállításon csak négy akvarellel szerepelhettem.

A kiállítás katalógusát is magába foglaló folyóiratpéldányban jelent meg teljesen absztrakt tusrajzom is.

A kiállítás sajtókritikáit gondosan összegyűjtötte, és a harctérre küldte nekem Kassák. Ezek az Indulatos, gyakran támadó hangú írások, kint a harctéren élve, meggyőztek arról, hogy az emberiség szellemi életében olyan folyamat indult meg, amely az egyensúlyavesztett társadalom teljes és minden irányú átalakulásához vezet. Én magam továbbra is — mint az egyik előretolt tüzérszakasz parancsnoka —■ az első vonalban teljesítettem szolgálatot, és felelősségteljes beosztásom pontos ellátása mellett csaknem minden időmet a művészetnek szenteltem. *

1918. október 25.

Első — említésre méltó — vasútállomásunk München volt. Ebből az útirányból következtetni lehetett, hogy a tüzérosztályt Elzász-Lotaringiába viszik. A müncheni Süd- bahnhofra érkezve az keserített legjobban, hogy szerelvényünket azonnal német szuro- nyos őrség vette körül, és senkit sem engedtek leszállni. Pedig a méreteiben hatalmas, de akkor meglehetősen kihalt vasútállomás mögött opálos ködfátyolba borítottan lüktetett a város. Abban az Időben még minden európai művész számára fogalmat jelentő művészközpont.

Számomra különösen azért volt különösebb jelentősége Münchennek, mert 1914-ig itt élt és alkotott V. Kadinsky, és itt jelent meg a Blaue Reiter című kiadvány is, amely az új, forradalmi művészetet indította el küzdelemteljes útjára. Itt élt a német epresz- szionizmus — világháborúban elesett — két másik vezéralakja, Macke és Franz Marc. Szóval olyan „szakmai érdekességek“ fűződtek már akkor Münchenhez, amelyek — érthetően — felcsigázták érdeklődésemet.

Tovább utazva csakhamar elértük az elzász-lotaringiai határt. Bár abban az időben ez az országrész politikailag a német birodalomhoz tartozott, tájjelege és települései: az épületek stílusa, a lakosság öltözködése és magatartása nyomban elárulta francia eredetét. Ez az első benyomásom még szembetűnőbbé vált, amikor a német nevű Gert- weiler községbe érve — ahová ütegeinket elszállásolták — alkalmam nyílt a lakossággal kapcsolatot teremteni.

Mert nemcsak a városka külső képe: meredek cseréptetős, emeletes házai érdekeltek festői szempontból, hanem az az átalakulás is, ami művészi felfogásomban a környezet és életviszonyaim változása következtében bennem végbement. Mert bár otthon, a szobámban festegetve és rajzolgatva, továbbra is hű maradtam eredeti irányú stílustörekvéseimhez, ha festőállványommal — mert akkor már az is volt — és olajfestékes dobozommal egy-egy házcsoport elé álltam, hogy jellegzetességeit hangulatomnak megfelelően átalakítva lefessem, nem stílust akartam alakítani, hanem igyekeztem látott és pillanatról pillanatra átélt valóságélményeim szintézisét képbe rögzíteni. A körülöttem ácsorgó, bámészkodó gyerekek személyében őszinte kritikusaim is akadtak bőven. Előbb szótlanul szemlélték, hogyan dolgozom, majd halkan suttogva, végül hangos megjegyzésekkel kísérték munkámat. Suttogásukból tudtam meg, hogy a községi hordóskocsi elé rögtönzött — nyilván, mert áthaladt előttem — kékzubbonyos ember: a molnár. Egy női alakra viszont azt mondták, hogy Käte. Számomra ezek a spontán felismerések azért voltak tanulságosak, mert azt bizonyították, hogy az alig másfél centiméteres figurákat jellegzetesen festettem meg. Ez nem volt naturalizmus, de expresszionizmus sem. Ötven esztendő elmúltával nehéz volna stílustanilag kielemezni azt a három olajfestményemet, amelyet akkor festettem, különösen amikor közülük csak egy, a legkisebb méretű, de határozottan „több, mint hangulatos“ képem maradt meg, kissé megsárgulva az időtől, gertweileri alkonyi nap csókolta háztetőket ábrázoló őszinte, keresetlen vallomás ...