Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Simkó Margit: A színésznő

engem keresett, szegénykém, előbb az egyik karjával, aztán a másikkal... nem látott már, csak keresett... az ujjai hogy kinyíltak, mint a csápok, mint az újszülött, akinek a reflexei előbb működnek, mint a látása... én sematikusan csinálom az ^utolsó jelenetben ... Kinyitott szemmel hörgök, mint Lear, felülök, hátraesek... mennyivel meggyőzőbb a karok céltalan libegése és az a kétségbeesett kapaszkodás... csukott szemmel, már félig szállva a semmibe ... meg kell változtatnom a haldoklási jelenetet, ez a körözés, ez valami új, valami más, ezt a karzatról is jól láthatják . . .

Levette egyik kezét a volánról, és megpróbálta. Az autó rohant. Karja hol az ablaküveget súrolta, hol a sebességmutató órába ütközött. Lassan, remegve nyitotta szét az ujjait, aztán gyorsabban körözött. Elkapta az alkotás láza, és felemelte a másik kezét is. Tapogatózva hajlott egymás felé a két kar.

— Igen, így kell csinálni — kiáltott fel rekedten —, ez fantasztikus, egyszerű és hatásos, maga az élet...

Az autó magától gurult vagy száz métert, a gép még magán érezte a parancsoló kezet. Aztán felszabadultan ficánkolni kezdett, és megfordult a tengelye körül. A színésznő összerázkódott, két köröző kezével megragadta a kormányt, és lassan sírni kezdett. Utálta magát. Akkor is, mikor a premieren a haldoklási jelenet után nyíltszíni tapsot kapott.

Janko Alexy: Ján Šverma halála (1964)