Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Gál Sándor: Szemben velem kilenc tölgyfa
Gál Sándor Mozdulataimat figyelem: alattuk úsznak az árnyékok. Az árnyékokban testem érinti a füveket, de olyan óvatosan, hogy a füvek meg se rezzennek az érintéstől. Ha a nap elé felhő gomolyul, a játék meghal. Csak a mozgás marad, nehézkes, tétova, tele bizonytalansággal, s talán egy csöppnyi félelemmel, de a magasról rám vetődő árnyék percnyi hűvössége eltakarja a félelmet. Margaréták bóbiskolnak mellettem, s kissé távolabb egy üres úszómedence vár valami csodára. S szemben velem kilenc tölgyfa. Ha összeadnám az éveiket, kitelne belőle egy évezred. S ha egy picit is őszinte tudnék lenni magamhoz, látva ezeket a tölgyeket, azt mondanám, pokolba az egésszel, befejezem, mert nekik teljesen mindegy, velem vagy nélkülem. Csakhogy én nem merek őszinte lenni magamhoz. Értelmem eltiltott az őszinteségtől. Értelmem azt mondja: várj és bizz. „Várj és bízz! Várj és bízz!“ — hallom, ahogy az üres úszómedence visszakongja a ki nem mondott szavakat. S mintha a bóbiskoló margaréták is megrezzennének ilyenkor: várj és bízz! S az egészben ez a legcsodálatosabb: várok és bízok. Kérdések nélkül, csak úgy, ahogy az üres úszómedence, ahogy a bóbiskoló margaréták s ahogy a füvek itt, a nyugágy lábánál, amelyben fekszem. A kérdéseket letöröltem arról a tábláról, amelyre valaha felíródtak. S ez se kevés. Mert része egy valóságnak, amelyben talán még érdemes megkapaszkodni. Megkapaszkodni. Ez nagyon jó szó. Mostanában egyre többet gyakorlom. Nem a kiejtését, hanem a tartalmát, a jelentését. A fogódzást. Ha fel akarok állni, akkor megkapaszkodom az asztal szélében, ha lépcsőn kell felmennem, a korlátba kapaszkodom, s ha az úton megyek, s valami hiányzik, nincs semmi körülöttem, amit a kezem elérhetne, ilyenkor megállók, s percekig várom, amíg belül egy kicsit elcsitulnak a zajok, elnyugszik a lüktetés, hogy húsz, harminc lépés után újra kezdődjék. Ilyen nagyszerű dolog ez az élet. Vagy ami belőle megmaradt. De ez se kevés, még mindig elég, mert a semminél több. S ami több a semminél, az már nem lehet értelmetlen. Persze, ezek mind délelőtti gondolatok, amelyek a fény-árnyék váltakozó játékában születnek. Ilyenkor az estéit és az éjszakák gondolatai ismeretlen mélységekben nyugosznak. Talán mert délelőtt több a szín, több a mozgás és a hang körülöttem. A szél végigfut a fák koronáján, eljátszik a füvek és virágok karcsú száraival, sodorja az illatokat, majd újra feltámad, hogy körüljárjon mindent. Az esték, az éjszakák eljönnek, ezt tudom, de nem várom jöttüket. Felkészülök rájuk, de nem várom. A délelőttökre viszont nem készülök fel, de várom őket. Kezdetben még a nyugágyat is egyedül cipeltem ki, nem engedtem, hogy segítsenek, de újabban már odakészítik az üres úszómedence mellé, szembe a tölgyekkel. Reggeli után, ha kijövök az ajtón, már itt áll, s néha úgy tűnik, tréfálkozva int, hogy na, szemben kilenc velem tölgyfa
