Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Simkó Margit: A színésznő
Anna sosem kedvelte Ruzsnyáknét, de eltűrte, mint sokakat a színháznál. Most azonban hálás volt neki, úgy adta a kezébe a bögrét, mint... Engedelmesen kortyolta a forró kávét. — A kosztümömet, de gyorsan... nem fogadok senkit, senkit, érted? Holnapra visszajövök. Magára kapkodta a ruháját, aztán néhány sort írt egy papirosra az igazgatónak, de meggondolta magát. — Kapcsold az igazgatót. — Itt Anna... kérlek, Dódi, nem mehetek föl, azonnal utazom, az anyám súlyos beteg... nem, nálunk nem sürgönyöznek hiába ... holnap reggel itt leszek ... mit bánom én, akasszák fel magukat, majd te hazudsz nekik valamit, mondd, hogy... Dódi- kám, neked magyarázzam? Ne kínozz, teljesen kikészültem... mondtam, hogy tízkor jelentkezem ... persze, hogy reggel... Kisurrant a mellékkijárón. Körülnézett. Sehol egy színházi ember. Fiatja ott állt a sarkon, idegességében alig találta meg a kulcsait. Bevágódott a volán mellé, előbb rágyújtott, csak aztán indított. Az autó megugrott, mint egy ágyékba sarkantyúzott lő, s átcsapott a rohanásba. A színésznő gyors egymásutánban szippantott a cigarettából, anélkül, hogy kivette volna a szájából. Félkézzel felcsavarta az ablaküveget. Kicsit szemerkélt az eső, és a hűvös levegő belekapott a hajába, a tüdejébe, és ez hirtelen megnyugtatta. Megszabadultam az egész cécótól, — gondolta —, és ezt is a mamának köszönhetem. Aljas vagyok, már mióta nem voltam nála... de ráérek én? Ha igen, akkor ruhapróba, utazás Szásával, az a kis rongy szerelem ... De ő mindig ráért, ha rólam volt szó... szegény, milyen csúnya volt, de milyen jó... és mi vagyok én? Aljas gazember... ráértem volna... el kell hoznom magamhoz... — Megnyomta a pedált... 80 ... 100 ... 120. — Két óra múlva ott leszek — nyugtatta magát. . . csak a család ne lenne ott .. .azok a litániák ... Alig találkozott autóval. Az egyik dűlőről szekér zötyögött elő, és megállás nélkül kanyarodott ki az autóútra. Lovak, stopp! Megrántotta a kormányt, de nem lassított. Az állatok maguktól megálltak. A boldog falusi élet — gondolta undorral — őrjítő, tespedt sár... Van-e a házban fürdőszoba? — Valamit kellett volna hoznom a mamának, főleg a sógornőmnek... — döbbent rá hirtelen — jaj, annak kell valamit venni... nincs melle és azok a lábak... mint egy útszéli faszent... szegény Jancsi... Beért egy faluba. Lelassított. A kertes házak közül kirítt egy nagy, üvegkirakatos üzletház. Elcsodálkozott, és lefékezett előtte. Sietve vett két nagy doboz csokoládét, aztán eszébe jutottak a gyerekek, és vett két kisebbet is. Virágjuk van? Ez élelmiszer- bolt kérem... — És ital? Azzal szolgálhatunk, erőset vagy... — Egy vodkát vagy barackot... Nem, nem kell becsomagolni, autón vagyok. Kékre festett fatábla jelezte, hogy megérkezett. Keresnie kellett a házat, csak a két régi diófáról ismert rá az új kerítés mögött. Eszlingeni rolók, brezolitos malter... Lábával megzörgette az ajtót, majd hirtelen észrevette a csengőgombot is. Ez is új... A sógornő nyitott ajtót. Meghízott kissé, mióta nem látta, és levágatta a haját is. Megcsókolta a bátyja feleségét, és karjaiba tolta az ajándékokat. — A mama? — Haldoklik — vágta belé a rég előkészített kést a sógornő —, én munkába sem mehettem, mert valakinek mellette kell lenni. — Igen köszönöm, Teréz. — Nem kell köszörymi, te küldöd a pénzt, én ápolom. Én a saját anyámat is ápoltam, el is temettem, ahogy illik. Gyere. A színésznő rábámult. Érezte, hogy elhagyják az idegei. Ennyi ridegség egy emberben. — Nem lesz rossz a mamának, ha ilyen hirtelen ... — Annak már semmi sem rossz, nem ismer meg úgysem. Erre gyere, a kisszo- bában fekszik. A kisszobában félig lehúzott redőnyök homályában csak a fehér ágyhuzat mutatott irányt. A kínos tisztaság, a kegyetlen rend már tömjénfüstöt lehelt. Az éjjeliszekrényen orvosságos üvegek, egy pohár víz, az ágy alatt éjjeliedény. Az ágyban vastag hálórékliben mozdulatlanul feküdt a mama. Teréz az ágy'fejéhez állt, karjait összefonta a mellén, és figyelt. — Gyere már, mélyen alszik — mondta türelmetlenül —, nekem meg nagymosásom
