Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Simkó Margit: A színésznő
Simkó Margit a sZ/néJznő A főpróba teljes gőzzel folyt. A színészek a színpadon ágáltak, az ügyelő izzadt, magán érezte a rendező örökké lázas tekintetét. A szerző a színfalak mögött nekitámaszkodott egy díszletoszlopnak, és úgy érezte, hogy újra kellene írnia a darabot, mert így, ahogy van, katasztrofális. De csak belül volt így kiégve, kifelé a statisztáktól kezdve a hősszerelmesig mindenkinek magabiztos képet vágott, mint aki biztos a sikerben. Csak úgy sugárzott róla az optimizmus; kezdő korától ezt tette, és ez a módszer kitűnően bevált. — Duse sem csinálta volna ilyen ragyogóan — csókolta meg a hősnő kezét, és még hozzátette — a maszkod olyan tökéletes, hogy ha nem ismernélek, te gyönyörűség, tényleg elhinném, hogy halálos beteggel állok szemben. Köszönöm neked, kincsem ... — nagyon kellett igyekeznie, mert Bihari Anna először vállalt olyan szerepet, melyben fiatal nőből szinte a nézők szeme láttára változik át vénasszonnyá. — Hízelegsz, de jólesik — mondta a színésznő, és sietett az öltözőjébe, hogy felvegye az új maszkot; a szünet alatt húsz évvel kellett öregednie. Az igazgatói szobában felcsengett a házitelefon. A porta jelentkezett. — Bihari művésznőnek sürgönye jött. Beküldjem az öltözőbe? — Küldje... azaz várjon csak — gondolta meg a titkár. Egy pillanat alatt mérlegelte a helyzetet: — mindjárt kezdődik a harmadik felvonás... a sürgöny vagy gratuláció vagy Szása, az ráér... de lehet, hogy valami kellemetlen hír, és felizgatja a művésznőt, akkor meg különösen ráér... — Halló, küldje fel ide hozzám... igen, az igazgatóságra, majd átadom. Megvárta a harmadik felvonás nagy zárótapsát, zsebébe dugta a sürgönyt, és lement az öltözőkhez. — A művésznő még nem fogad — nyitotta ki kopogására egy résnyire az ajtót az öltöztetőnő —, majd ha lemaszkírozta magát. — Nem megyek be, csak ezt a sürgönyt adja át, egy órával ezelőtt jött. — Sürgöny? — kérdezte Anna, de nem hagyta abba a lemosást. A zsíros kenőcs fél arcáról már eltüntette a ráncokat utánzó sötét színeket, és mint ilyenkor mindig, Anna elégedetten nézte varázslatos megfiatalodását. Letette a gömbbé gyúrt vattacsomót, és anélkül, hogy elfordult volna a tükörtől, az öltöztetőnő felé nyújtotta kezét. — No, add már ide . . . Felszakította a táviratot, elolvasta, és kiejtette a kezéből. Az öltöztetőnő hozzáugrott, saját testével támasztotta meg a lehunyt szemű, meg- tántoruló asszonyt. Hosszú szolgálati ével jogán ő is elolvasta a sürgönyt: „Anyánk súlyos beteg, gyere azonnal. Bátyád.“ Egy pillanatra maga sem tudta, mit csináljon, aztán sietve mosni kezdte a színésznő arcának másik felét, közben megnyugtatóan motyogta: — Nem kell mindjárt úgy megijedni, nem lesz az olyan veszélyes .............holnap premierünk van, így nem lehet utazni... hogyan is tudnak ilyen sürgönyt küldeni egy művésznőnek? Mintha a színházból csak úgy el lehetne szaladni! Egy termoszból feketét töltött, és átfogta a színésznő vállát. — Igya meg, drágám — mondta.
