Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Kövesdi János: Ballada egy régi nyárról
Kövesdi János ballada egy régi nyárról Márciusban a rádió világgá röpítette a hírt, hogy meghalt Sztálin, s talán tíz nap sem telt el, amikor újra megdöbbent az ország: meghalt Klement Gottwald. Júniusban, a születésnapomon, kihirdették a pénzreformot. Aztán még sok minden történt... Akkor csupán tizenhárom éves kamaszlány voltam, esetlen kisdiák. Most tízzel több vagyok, ám életem legfőbb determinánsa még mindig a toll és az iskolapad. Minthogy az ötvenhármas esztendővel lezárult bennem egy szomorú korszak, és új szakasz nyílt serdülő életemben, kamaszkorom furcsa nyitányának is nevezhetném azt a kegyetlen évet. Hogy miért kegyetlen? Mert számomra a szorongások és gyötrelmek esztendeje volt. Nem szívesen emlékszem vissza rá. Igaz, ma már nem szenvedek miatta, és annak tekintem, amivé lett: időbe fagyott emléknek, illetve annak, ami lesz: egy harmadikos újságírószakos hallgatónő szemináriumi műfajgyakorlatának. Noha csupán egy gyermekkori emlék, egy felnőtt szemmel nézve jelentéktelen történet elbeszélésére szorítkozom, arról is szólnom kell, hogy a falum akkoriban kész felbolydult méhkas volt. Szándékosan említem csak a falumat, hisz akkor az a kis Bodrog melléki település jelentette számomra az országot és lényegében a világot Is. Igaz, egy falu mindössze egy csöpp a tengerből, de abban a csöppben akkor ott tajtékzott az egész tenger. Néhány hete agitátorok járták a falut hangszórós katonai terepjárón. Az emberek felajzottan futkostak egyik udvarból a másikba, mint a menekülő hangyák, ha láb tiporja a hangyabolyt. Este behúzódtak a házakba, de lámpát nem gyújtottak, mintha csak háború lett volna; úgy sugdolóztak éjfélekig, s nem tudták, kimen- jenek-e másnap a földekre. Én akkor a szövetkezetet láthatatlan gonosz lénynek képzeltem, amely egymásnak uszítja az embereket, sötét ráncokat süt az asszonyok homlokába, ismeretlen mezőkre tereli a tehéncsordát s a falu birkanyáját, magával ragadja a szekereket, felfalja a szénaboglyákat és gabonakereszteket a mezőn, de ha kiengesztelődik, rámosolyog a gyerekekre, s olyankor nem kell gyomlálni a kukoricafőldön, nem kell ebédet vinni a kapásoknak, nem kell a teheneket legeltetni a sáncpartokon, erdőszéleken, vagy négy-öt darab helyett csak egyet kell, mint nekem is, miután a három tehenünk és két kisborjúnk közül egy reggelre csupán egy tehenet találtam az istállóban. Bár szerettem a jószágunkat, nem sajnáltam túlságosan, hogy már csak egy tehenünk van, mert amikor délután meg vasárnap kihajtottam a teheneket az erdő alá, sohasem játszhattam nyugodtan a pajtásaimmal, folyton ott kellett tartanom a szemem, hogy el ne kószáljanak a sűrűben. Május óta már csak egy tehénnel kellett kijárnom az erdő alá, de az se tartott sokáig, mert június közepén megtiltották, hogy a háztáji teheneket a határban legeltessék. Attól fogva vagy a Kishegyen őrizgettem a szőlőnk fölötti parlagon vagy a várdombon, de többnyire csak a várdombra csaptam fel, mert az sokkal közelebb volt, meg innen délutánonként is láthattam Szekeres tanító urat, ha a faluba vagy az iskolába igyekezett. A hófehér kuvaszunk után, azt hiszem, a Hímest szerettem a legjobban az állataink közül. Amikor még a többi tehenünk Is megvolt, mindig kedveskedtem neki valamivel; vagy egy darab frissen sült sós kenyeret csúsztattam a szájába, vagy ha olyan helyen
