Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Kövesdi János: Ballada egy régi nyárról

legeltettem, egy-egy levedző, gyenge kukoricacsövet. Fehér foltokkal tarkázott piros szőrű tehén volt, hosszú derekú, egyenes hátú. Kékes fényű szelíd szeme között orrától a homlokáig fehér csík húzódott, szép Ívű rövid szarva enyhén előrehajolt. Noha már azon a nyáron betöltötte a negyedik évét, és júliusra a második borját várta, könnyen és rugalmasan járt, mint üsző korában.

Délelőtt bent álldogált a jászolnál, vagy kint legyezgette magát vastag szálú farkával az akácfa alatt, de a délutánokat általában együtt töltöttük. Amikor iskolából jövet feltűntem az udvaron, nyomban felém fordította szomorú fejét, s mintegy üdvözlésképpen, vagy a közeli szabadulás örömére, csöndesen elbődült. Ilyenkor, míg a levesemet szürcsölgettem, és beszámoltam az iskoláról, türelmetlenül tekingetett a tornác felé, lesve, mikor ereszkedem le a lépcsőn, és indulok feléje, hogy leoldjam szarva- tövéről a láncot.

Az együtt töltött napok során barátok és szövetségesek lettünk Hímessel. Igazi barátnőm akkoriban nem volt, mert Irmával, amióta tudtom nélkül szóról szóra lemásolta a házi feladatomat, és kikaptam az osztályfőnökömtől, kerültük egymást. A fiúkat ki sem állhattam. Korán kezdett nőni a mellem, s akkor nyáron már elég nagy mellem volt (jóval nagyobb az osztálybeli lányokénál), a fiúk szemtelenül bámultak, sőt mosdatlan megjegyzéseket tettek, és folyton szégyenkeznem kellett a jelenlétükben. Ha tehettem, a közelembe sem engedtem őket. Hímes mellett jól éreztem magamat, ő nem csúfolt, miatta nem kaptam ki sem az iskolában, sem otthon, és mellette semmi sem feszélyezett. Néha azon kaptam magam, hogy zihálva rohanok haza az iskolából, s nem tudtam, miért az izgatott loholás. Csak amikor megpillantottam az udvaron a rám meredő sötét szempárt, ébredtem rá, hogy valójában a Hímeshez siettem. Elhessegettem róla az erőszakos bögölyöket, megvakartam a nyaka tövét, megtöröltem könnyező szemét, és lavórból, gyökérkefével, hőség tikkasztotta fejét is lemostam. Jólesett végigsimítani selymes tapintású szőrén, megpaskolni átforrósodott lapockáját, Izmos nyakát átölelve belehunyorogni az égő napba, és vele együtt hallgatni.

Egy alkonyaikor, amikor a Hímes jóllakott, és hazahajtottam, majd leültem a kút mellett álló faragott kővályúra, eszembe jutott egy elmúlt évi augusztusi este. Akkor már négyhetes volt a Hímes első borja, éppen szoptatáshoz és fejőshez készülődtünk, s apám és anyám a fejőszékkel és sajtárral kezében, itt állt velem a vályú mellett, a fiatalabbik bátyám pedig, kirimánkodva apámtól az esti szoptatást, eloldotta az istállóban a kisborjút, amely szakasztott az anyja volt, s kezére tekerve a kötelét, vezette kifelé, az anyja alá. Apámnak szokása volt, hogy szoptatás előtt megcikáztatta a kisborjút, hogy erősödjön a lába. A bátyám is meg akarta jártatni, de a borjú az ajtóban megrettent egy hirtelen elébe csapódó galambtól, és úgy átrepítette őt a küszöbön, hogy menten hasra bukott. Apámtól, aki a bátyám segítségére akart sietni, a borjú még jobban megrémült, s nagyot szökkenve kitépte magát a gyerek kezéből, s a kertnek rohant. Tisza, a fehér kuvasz mindjárt észrevette, mi történik, és nyüszítve a borjú után vetette magát. Lett clkázás! Olyan, amilyet nekünk, gyerekeknek féktelen örömére, még sohasem látott az udvar! Mindenki cikázott, aki akkor éppen otthon leledzett. Szerencsére a kertkapu zárva volt. Hímes kétségbeesetten forgolódott, két nagy fülét előreblllentette, és Idétlenül bőgött. Mikor végre sikerült alája terelnünk a kis szökevényt, hörögve nyalta a borjút, ahol csak érte. Nem hittem volna, hogy egy tehén is ennyire félteni tudja a kicsinyét, hogy egy tehénben is ennyi szeretet, ragaszkodás és gyöngédség lehet. Tulajdonképpen akkor figyeltem föl a Hímesre. S a borjú szétterpesztett lábbal, előreszegett fejjel kereste anyja duzzadó tőgyét, és szürcsölve-csámcsogva szívta magába az erőt, míg felkunkorodott farkát ide-oda vetette az élvezettől. Persze két-három literrel mindig betelt, és maradt nekünk is elég. Anyám jobbról a tehénhez ült, megmosta langyos vízzel a tőgyét, és kifejte a maradékot. Míg fejt, én egy barna házi agyagköcsöggel a kezemben várakoztam a vályúnál, vagy ügyeltem, hogy a Hímes a farkával bele ne csapjon a sajtárba, és hallgattam a boldog zenét, a tej kétszólamú, egyenletes surrogását, s lestem, mikor szólít anyám, hogy odatarthatnám bögrémet a habzó, illatos tejnek.

Azon a nyáron, május vége óta minden délután kint voltam Hímessel a várhegyen. Rajta kívül csak néhány llbacsapat és egy megbéklyózott ló legelt a már eléggé felperzselődött, kopár hegyoldalon. A nyár csöndjét, amely forrón szorongott a sziklák között, csupán a hirtelen támadt ricsajos libaháborúk zavarták meg, de csak