Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

— 0, kezdem jól érezni magamat. Nem gyújtanál be végre? Gyújts be, kérlekl Tudod, a meleget is nagyon szeretem. Igen, kezdem jól érezni magamat — tette hozzá mosolyogva.

Morvái végigsimltott a lány haján, és letérdelt a kályha elé, alulra helyezte a papírgombócot, köréje építette a gyújtóssátort, és ferde tetejére helyezte a feketén csillogó széndarabokat. Gyufát gyújtott, és a lányra nézett, aki figyelmesen követte a tevékenységét.

— Mindjárt pöfögni fog, és két perc múlva vörösödnl kezd az oldala, aztán zúgva dörmög majd, mintha zsörtölődne velünk, és dühösen ontja a melegét, hogy elárasszon vele. — A széket a kályha mellé tette. — Ülj le, és melegítsd meg a lábadat.

— Főzni fogunk — jelentette ki a lány.

Fehér papírcsomagból egy kanálnyi zsírt tett a piros lábasba. Morvái a vonatkerekek csattogásán át hallotta a zsír víg sercegését, könyökére támaszkodva, mereven nézett ki a fülke ablakán az éjszakába, és önmagát látta, ahogy leül a négyes szoba vaságyára, és elragadtatott tekintettel figyeli a lányt. Az a táskájából tarka virágos, zománcozott bögrét vett elő, sorra fe1 törte a tojásokat, és tartalmukat a bögrébe csorgatta, az üres tojáshéjakat egymásba dugta és az asztal szélére tette, majd eszébe jutott valami, és erre papírba csomagolta őket, és bedobta a tűzbe. Aztán villát vett elő, megsózta, és a villával csattogva összekeverte a nyers tojásokat. Akár az anyám, nézte őt Morvái... S a lány most két jókora vereshagymát és egy kést nyomott a kezébe, hogy pucolja meg a hagymát és vágja fel, s ő nekilátott hagymát pucolni, és közben mesélni kezdett.

— Katonáéknál, egy tátrai lőtéren, a hegyek tetejére jártunk az ágyúk mellé őrségbe. Egész napra száraz kosztot kaptunk, szalámit, sajtot, kenyeret és hozzá egy nyers tojást. Egy vastag törzsű fenyő alatt négyszögletes mélyedést ástunk az erdő földjébe, befedtük egy pléhlemezzel, ez lett a tűzhelyünk. Elhatároztam, hogy a tojásból rántottát sütök, úgy fogtam hozzá, mint te most, szalonnaszeleteket tettem a csajkámba, kiolvasztottam belőlük a zsírt, aztán feltörtem a tojást, de a csajka helyett a pléhlemezre öntöttem a belsejét, kézzel próbáltam felszedni onnan, de összeégettem az ujjaimat, és a tojás szénné égett. Nyersen kellett volna kiinnom... — Egy fehér papírlapon hersegve aprította a vereshagymákat, és azon mélázott, miért nem itta ki akkor nyersen a tojást.

— Gondoltam... — mondta a lány —, rád akartam bízni a tojásokat, hogy törd fel őket, de éppen az ügyességedre gondoltam, és a hagymát bíztam rád ...

— Jól ismersz hát... — Bőven könnyezett a szeme a hagymától.

— Jól... Ogy vélem, ismerlek.

— Hát ezért nem félsz tőlem? — kíváncsiskodott Morvái, és hulló könnyeit tö- rölgette.

— Ezért. — Ránézett. — Na ne sírj! — monda puhán és pajkosan. — Jő segítségem vagy te nekem mindenképpen.

Először a hagymát öntötte a forró zsírba, és néha felkeverve pirította, majd a bögréből a nyugtalanul hangoskodó lábasba csorgatta a tojást, s a villával figyelmesen kavargatta. A fiú odament hozzá, az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, de a lány nyugodtan azt mondta:

— Most hagyjál, mert nem lesz vacsoránk!

— Éhes vagyok — kétértelműsködött az újságíró.

— Mindjárt eszünk... Csak türelem... A lány csúfondárosan mosolygott közben, mintha ő is kétértelműsködne, és Morvainak egyszerre nagy gyönyörűsége telt a játékban és a várakozásban, amelyet magára kényszerített. A rántotta illatozni kezdett, sülés közben csábítón pufogott, mintha dúdolgatna, s a szobát pirított hagyma illata töltötte meg. Csodálatos lány, még paprikája is van; apró műanyagdobozből szórta a pirospaprikát a rántottára, s a gőzölgő lábast az asztalra tette.

— Kész. Kérlek, szeletelj kenyeret!

Morvái a családi hangulatba szelídülve, elérzékenyülten szeletelte a kenyeret, és szeméből kitörülte az utolsó könnycseppeket.

— Neked csak kanál jut — magyarázta a lány mentegetőzve —, nem tudhattam, hogy vendéget fogadok ...

Nagyokat fújva, hűtögetve ették a rántottát, és az egyetlen vizespohárból savanyú zobori bort ittak hozzá. Az újságíró föltétlen elismeréssel szólt a vacsoráról, és kezet