Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

akart érte csókolni a lánynak, de az nem engedte meg. A fiú most képzeletében mindazt a bizalmas közelséget és melegséget átélte, amely két egymásra utalt ember együttélésével jár, és amit a valós életben nélkülözött. A nagyszerű vacsora után azonnal moziba indultak, sietniük kellett, hogy elérjék az előadást, mindketten a várakozás bűvöletében mozogtak, és tudatosan halogatták a teljes egymásba merülés idejét, éppen csak öltözködés közben csókolóztak röviden és szinte öntudatlanul. A hideg moziban télikabátban ültek egymás mellett, s a fiú puhán végigsimított a lány meleg hullámokat sugárzó lábán, a kezét fogta, melengette, s ha valamit súgott neki, megcsókolta a fülét és a nyakát.

De a gyorsvonat, melyen utazott, már a vasúti csomópont közelében járt, ahol le kellett szállnia, és Morvái ráparancsolt a fantáziájára, hogy gyorsabban pergesse a majdnem elszalasztott, mégis megszerzett képeket kettőjükről, mert mindent végig akart gondolni, mielőtt odaér ...

A moziból hazafelé a néptelen faluban mintha kövek között mentek volna, sötét és idegen tömbök voltak a házak, amelyeket nem érdekel a hóropogás, sem a halvány csillagok az égbolton; távoli, idegen bolygón jártak. Szorosan egymásba karoltak, és minden húsz lépésnél csókolóztak, hogy legyőzzék a házakból áradó, fenyegető ide- genséget. Hideg volt az arcuk, a kezük, amely egymást szorongatta, s a szájukon át lehelték egymásba a meleget. Már túljutottak a várakozás és visszafojtott vágyakozás kellemes időszakán, már siettették volna az Idő múlását, hogy egészen egymásra találjanak, és feloldódjanak a langymeleg csendben, amely utána közéjük telepedett, hogy minél előbb rájuk törjön a lázasan áramló vér forró és hangos korszaka. Mindketten úgy érezték, hogy joguk van egymáshoz, és egymás érdekében kölcsönösen feladatuk megtenni azt, amire készülnek. A lány ujjai egyszerre megteltek erővel, hidegek voltak, de akaratosak, szorítottak, téptek és követeltek, és Morvái lázasan borzongva érezte meg bennük az odaadást.

A lány ment fel elsőnek a lépcsőn a szállóba, az újságíró nézte, ahogy eltűnik a vasajtó mögött a gyenge fényben, és néhány percig még kint álldogált. Amikor leakasztotta a szögről a hármas szoba kulcsát, a vénassszony szunyókált, és láthatólag nem vette őt észre, a négyes szoba kulcsa már nem volt a helyén. Morvái a szobájába ment, és körülnézett, hallgatózott a négyes felé, de ott csend volt. Felvette a vödör szenet és a gyújtóst, és halkan bekopogott a lány ajtaján. A maga szobáját nyitva hagyta.

— Igen — hallotta a lány halk hangját.

Belépett, és óvatosan becsukta maga után az ajtót. A lány télikabát nélkül, zokniban állt a vaskályha mellett, és mindkét tenyerét ráborította, mintha be akarná velük fedni a kályha domború tetejét. Melegedett.

— Itt vagyok ... Hozom a meleget — mondta Morvái.

— Kialudt a tűz ...

A fiú kinyitotta a kályha alsó ajtaját, és egy fadarabbal a salakba kotort, kevés parazsat talált még a hamu alatt. Óvatosan, hogy a szunnyadó vénasszony gyanút ne fogjon, átment a szobájába a papírgombócért, a parázsra tette, rárakta a gyújtóst, és szenet tett a tetejébe. Fújni kezdte. Néhány perc múlva már halkan pattogott a tűz. Morvái egyre fújta, és közben átfogta a lány lábát a térde fölött, arcát a combja közé rejtette, majd újra a tüzet fújta, s amikor a kályha duruzsolni kezdett, felegyenesedett. Átfogta a lány derekát, és erősen magához szorította.

— Mindjárt meleg lesz — mondta az —, úgy szeretem a meleget...

Odakünn a szobaasszony nagy dörrenéssel becsukta a vasajtót, és csattogva kulcsra zárta. Még azt is hallották, hogy magában morogva a szobájába vonul, és magára zárja az ajtót. Utána csend volt, csak a kicsi kályha zúgott egyre hangosabban, már az oldala is kitüzesedett. Álltak a kályha mellett, a lélegzetüket is visszafojtották, és várták, hogy újra meleg legyen a szobában. Amikor Morvái úgy érezte, hogy már nagyon meleg van, és a forróság szinte kibírhatatlan, maga felé fordította a lányt, és le akarta venni a pulóverét, de ő azt mondta, hogy maga fog levetkőzni.

— Oltsd el a lámpát, kérlek... Lámpafénynél szégyellem magam, még nem akarom, hogy megláss ...

Engedelmeskedett neki, eloltotta a villanyt, visszaállt a kályha mellé, a vörös fények halvány világába, és várt. Hallotta, hogy a gyenge fénykörön túl, valahol a szó