Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén
hiába, elvetetted a sulykot nagyon, gondolta, de nem sajnálta a férfit. Ennek Így kell lennie ... Az állomás előtt sietve elköszönt tőle, és nem köszönte meg a szívességét, hogy kihozta őt az állomásra. Elfelejtette megköszönni. Jegyet váltott a legközelebbi személyvonatra, és hazautazott. Ogy érezte, nagyon hosszú most az útja haza, a városba. Sötét este volt, amikor megérkezett. Nyolc óra lehetett. Az állomás előtt egy telefonfülkébe sietett. A keskeny résen bedobott egy huszonöt fillérest, és idegesen tárcsázott. A nőt hívta, akit szeretett, hogy beszélgessen vele, s a közelében legyen. Nagyon akarta, hogy most mellette legyen. — Halló... — ismételte nyugtalanul, amikor a halk kattanás után is néma maradt a hallgató, s a szíve összeszorult —, halló ... — Halló — szólalt meg egy férfihang —, halló ... Morvái lassan visszaakasztotta a hallgatót a fényes acélkarra, kézfeje közben hozzáért a készülékhez, és megérezte hidegét. Tudta, hogy az asszonyt azon az estén már nem hívja föl. Borzongva ácsorgott az állomásépület előtt. A villamosok lomha bárkákként fordultak be eléje, de nem ült föl egyikre sem. Erősen fagyott, a tiszta égbolton csillagok halvány fénye vibrált, s a város felől tompa moraj érkezett feléje; minden zaj tompa volt, a vastag hóréteg, amely a várost borította, magába olvasztotta az élesebb hangokat. Cipőjén át hideg, szürke kásának érezte a havat. Bizonytalanul álldogált ott a sápadt lámpafényben, egyetlen gondolata sem támadt arról, hogy mit kellene tennie, egyszerűen leállt agyában a gondolatok sora. De a bensőjében, alaktalanul, már érett a következő percek tennivalója, s bár a felismerés még nem ért meg benne egészen, egyszerre kerítette őt hatalmába az egyedüli megoldás. A nagy várócsarnokból rekedt hang kiáltotta feléje, hogy néhány perc múlva gyorsvonat indul Zsolna, a hegyi városka csomópontja, a szállodává minősített magtár felé; olyan volt számára a recsegő hang üzenete, mint egy meglepő és jóindulatú híradás, amely a problémájára eddig nem sejtett megoldást kínál. Az újságíró szinte horkanva és nagy sebbel- lobbal a pénztárhoz loholt, jegyet váltott, s már száguldott is le az aluljárón, fel a harmadik megállóra és fel a gyorsra. — Ez megoldódott — sóhajtott föl megkönnyebbülten —, magától megoldódott ez a képtelen helyzet, nagyszerű... — A gyors enyhe rándulással megindult, az állomás- épület ablakai és a peron oszlopai puhán elmozdultak, a szőrmegalléros állomásfőnök barátságosan szalutált neki az ablakon át. — Elértem még — hálálkodott magában Morvái —, nem késtem le a gyorsról, milyen szerencse. Uramisten, mi lett volna velem, ha lekések ...? A fülkében, ahol elhelyezkedett, egy lány és fiú bújt egymáshoz olyan szorosan, mintha egyek lettek volna, de az újságíró ügyet sem vetett rájuk. Meleg volt itt és tompa fény, kényelmesen elhelyezkedett az ablaknál, és kinézett a homályos üvegen. Óriási, sápadt fénytenger volt a távolban terpeszkedő város, csillogását szétkente és sltompította a dermedt éjszaka. A gyorsvonat kerekei egyre gyakrabban zökkentek a sínek csatlakozásain és a váltókon, még néhány perc, és véglegesen a sötétség alagútjába érnek, ott majd nyugodtan gondolkodhat, nem zavarja meg elmerülésé- ben semmi. S amikor a város fényei maradéktalanul eltűntek, s a vonat fülkéjén túl megszűnt számára a világ, Morvái emlékezetében felidéződött a délelőtt, s a maga törvényei szerint folytatódott tovább úgy, mintha közben semmi se történt volna. Rádöbbent, hogy a mai nap története valójában most folytatódik egészen a kedve szerint... A füstölgő mozdonyú személyvonat mellett sétálva várta a lányt. A városka felöl emberek érkeztek hármasával-négyesével, hosszú menetben. Messze jött még a lány, amikor felfedezte; zömök alakja játékosan bukdácsolt a munkásseregben, úgy tetszett, hogy látja rajta a várakozást, amellyel hozzá siet. — Itt vagyok — mondta, amikor meglátta Morváit —, vettem tojást és hagymát, mert ma hagymás rántottét sütök. — Legkedvesebb csemegém... de bort kell még vennünk, a hagymás rántotta bor nélkül ehetetlen.
