Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

a sokmilliós tömegből és különös jelentőséget nyerjen, az kell, hogy azzal a nővel emberi kapcsolataink legyenek. S az újságírónak újra eszébe jutott a nő, akit szeretett.

A fagyos levegő egyszerre megtelt mozgással és párával, a tömeg képlékennyé vált, a halottas ház kapuján fekete autó gördült ki, és tülkölés nélkül, alig duruzsoló motorral helyet keresett magának a sűrű embererdőben. A gépkocsi vezetője lépésben hajtott, s az üvegablakos rakfelületen ott nyújtózott a fehér koporsó. Fehér és fekete világ... De hol lehet az a férfi, itt kell lennie valahol, ha férfi, itt kell hogy legyen, bár talán gyáva és egészen jellemtelen... Hócsikorgás és halkan morajló tömeg követte a koporsót hordozó autót végig a városon a temető felé, a gépkocsi kipufogójából néha világoskék füstlabdák repültek ki, színesebbé téve a két végletbe merevült világot, fehér és fekete szemfájdító ellentétét. A temetőben az emberkígyó újra tömörülni kezdett. Morvái elképzelte, hogy — bár a részvevője —, a magasból nézi a menetet, amely sötét tavat alkot egy barna gödör körül, s a vakító fehér koporsó olyan ebben a színképben, mint egy briliáns egy szép nő zárt fekete ruháján. Körbejárta a tömeget, vizsgálta a fejfákat, és magába szívta a környezet tárgyainak a képét, a hangulatukat, hogy majd jól és hatásosan meg tudja írni a riportnovelláját, való- ságszerűen és drámaian. Az emberek beszélgetésére nem figyelt, úgy érezte, hogy mindent tud már, amit tudnia kell, amit tudni lehet. S amit nem lehet tudni, mert az öngyilkos lány nem mondta el senkinek, mert nem volt kinek elmondania, azokat a rejtve maradt dolgokat úgyis önmagából kell majd hozzáadnia a történethez, ki kell vele egészítenie azt, amit biztosan tud; valójában hát önmagát írja meg. De az a férfi nagyon hiányzik most innen, lehetetlen, hogy ne jöjjön el, nagyon hitvány ember volna, ha nem jönne el. Elsétált egészen a temető bejáratáig, hogy elsőnek lássa meg, amikor a férfi jön, várakozott, és már azt hitte, hiába várakozik, csalódnia kell egészen abban az emberben, akit nem is ismer, akinek a képét és jellemét csak önmagában rakta össze apró mozaikokból, de egyszerre meglátta, hogy a város felől piros Skoda MB 1000-es indul a temető felé, és erősen zúgó motorral kapaszkodik fel a dombon, hátsó kerekei hórögöket szórnak maguk mögé. A férfi ült a kocsiban, középkorú, prémgalléros, kucsmás férfi, s az autójában halványdrapp színű bőrülések voltak; hát itt ült a lány, ezen az elegáns és puha ülésen, mielőtt felcserélte volna kényelmüket a fagyos sínekkel. A temetőbe érve a Skoda lassított, lépésben közelítette meg a tömeget, mintha habozna, hogy odamenjen-e, mintha félne, és szeretne visszafordulni, de mégis előrement, a fehér koporsó felé, a sir felé, s amikor elérte a tömeget, megállt, a motor még néhányszor szaggatottan feldohogott, és elhallgatott. A férfi kinyitotta a gépkocsi ablakát, s Morvái várta a fejleményeket, de alig történt valami. A tömegből néhány férfi az autóhoz jött, és halkan beszéltek a férfihoz. Az megrázta a fejét, és ki akarta nyitni az autó ajtaját, de a férfiak nem engedték. Ojra beszéltek hozzá, csendesen és nyugodtan, de Morvainak úgy tetszett, hogy a halk szavak a hidegben vörösen izzva repülnek a férfi felé. Közelebb ment hozzájuk, de nem hallott semmit. A tömeg alig vett tudomást a történtekről, a tömeg a sírt nézte. A férfi arcáról teljesen eltűnt a határozottság, amely állandó tulajdonsága lehet, vonásai összetöredeztek és eltorzultak, a szemében riadtság ugrált, idegesen cigarettára gyújtott, majd anélkül, hogy egyet is szívott volna belőle, kidobta az ablakon a hóba. Olyanfajta riadtság vonaglott a szemében, amilyet akkor érez az ember, ha tudja, hogy nem történhet semmi baja, mégis tehetetlen, mert legyőzték. Maga sem akarja elhinni, de így van: az akarat nélküli, csupa odaadás és minden melegségért hálás lány, akit sohasem tudott komolyan venni, mert teljesen a hatalmában érezte őt, most legyőzte. Tehetetlenül áll vele szemben. A férfiak otthagyták őt, de a férfi már nem akart kiszállni az autóból, bambán ült a volán mellett, és nem tudta, mit tegyen. Morvái villámgyorsan határozott, — talán nem is határozott, hanem az ösztönei lökték a piros Skoda mellé, s a nyitott ablak elé hajolt:

— Most nem mehet oda ... de itt sem maradhat. Máskor majd megnézheti a sírt, ha nem lesz Itt senki... Kérem, vigyen el engem a vasútállomásra!

A kucsmás úgy nézte őt, mintha nem látná, de közben gépiesen intett, hogy szálljon be. Néhányan hátrafordultak a tömegből, amíg a piros autó megfordult, és elindult vissza a város felé. Egész úton hallgattak. Az újságíró néha egy gyors oldalpillantással felmérte a férfi profilját, és látta, hogy az továbbra Is összetöredezett és jellegtelen. Kesztyűs keze enyhén reszketett a volánon. Most már gyorsan megöregszel,