Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

— Sose lennék öngyilkos — sóhajtott a lány —, senkiért és semmiért, soha. Élni szeretek.

— Én se — biztosította sietve Morvái. — Érdekes... Talán nem is az élet vágya akadályoz meg benne, hanem valami más. Ha arra gondolok, hogy annyira megalázott és döbbenetes pózban heverek, és hátborzongva bámulnak rám a viszolygó emberek, hát minden kedvem elmegy tőle, hogy öngyilkos legyek.

— Nem látná a szemüket.

— Most látom, és ez megakadályoz abban, hogy öngyilkos legyek. Meg aztán... nem tudom elképzelni, hogy ne éljek. Képtelen vagyok elképzelni...

— S ha egyszer szerencsétlenül járna, és mégis olyan helyzetbe kerülne, akkor...?

— Nagyon szerencsétlen lennék ... — nevetett felszabadultan, s a két nájlonharis- nyás láb, lassan topogva a hómezőn, eltűnt előle a végtelenben. Lopva a lány lábára pillantott, gömbölyű lábszárán simán megfeszült a nadrág, és meleg hullámok gyűrűzték körül, de még mielőtt valami őrültséget gondolhatott volna, vagy meggondolatlanul esztelen párhuzamokat keresett volna, azt mondta magában: Elég... fogd a kezét, és simogasd! Légy rokonszenves és természetes! Örült az estének és az éjszakának, és nemcsak a testi szerelemre gondolt közben, hanem arra is, hogy emberileg megértik egymást, egyedüllétük közelhozta őket egymáshoz lélekben is, a vacsorára is gondolt, meg a borforralásra, a kályha melletti melegedésre, és eszébe jutott, hogy ha az öregasszony nem ad nekik több szenet, csak az egyik szobában fűtenek majd, és egész biztosan főznek valamit. Ha lenne mozi a faluban, oda is elmehetnének, talán nem beszélgetnének sokat, de állandóan éreznék, hogy egymásra vannak utalva, s ez felszabadítaná őket, megszabadulnának gátlásaiktól, és nagyra értékelnék egymás test- közelségét abban a jégbarlangban. így tervezgetett magában Morvái, és közben puhán szorongatta, melengette a narancsszín pulóveres lány festékes kezét, mintha le akarná róla törölni a komisz fehér repedéseket.

A hegyi városka állomásán kiszállva megegyeztek, hogy délután háromkor ugyanitt találkoznak, és együtt mennek haza.

De az újságíróra aznap munkájában rámosolygott a szerencse, amely aztán sorsszerűén szerencsétlenné tette. Az öngyilkos tanítónő a városkából származott, s a szülőhelye temetni készült tragikus sorsú leányát. Az üzletekben, a vendéglőkben és hivatalokban az eset részleteit és az egy órakor kezdődő nagy temetést beszélték meg az emberek. A szülők kívánságára azonnal eltemették a lányt, akit jószerével meg sem nézhettek, csak annyit tudtak róla, hogy ott fekszik a koporsóban. Óriási riportnovella anyag, csak össze kell gyűjtenie a részleteket; a véletlen folytán látta a lányt a síneken, s most láthatja a fehér koporsót, amelyben a fagyos földbe helyezik teste összeszedett roncsait; kezében van egy tragikus sors minden tárgyi és érzelmi összetevője. Rendeznie kell a tényeket. A logikai hézagokat kitölti szubjektív ítéleteivel, véleményével, és megírhatja a legjobb írást, amelyet valaha is a magáénak mondhatott.

Fél egykor egy mellékutcában, egy alacsony, földszintes ház udvarán szürkésfekete embercsoport verődött össze a fehér hóban, és egyre terjeszkedett. Később, amikor már nem fért el az udvaron, kifolyt az utcára, mindkét irányban tágult, megduzzadt és elterpeszkedett. Komor, hallgatag tömeg volt, az emberek halkan beszélgettek, és arcukon az értelmetlen halál feletti döbbenet vonásai ültek. Az egész város őszintén sajnálta az öngyilkos leányt. Morvái nyugtalan lélekkel kószált a tömegben, elleste az emberek beszédét, és megjegyezte magának az előtte még ismeretlen részleteket, a szomorú történetet egyre újabb és újabb szempontokkal gazdagító, először hallott jelzéseket, mozzanatokat; nagy riportnovellát írok belőle, bíztatta önmagát. Amikor a karórája pontosan egyet mutatott, a városkában megszólaltak a harangok, s a házból koporsót hoztak ki az udvarra, s a fehér koporsót koromfekete öregek és fehérruhás fiatalok vették körül. Látta a fiatalokon, hogy izmaikban az életerő lendületét váratlan és kegyetlen sorompóként torpantotta meg a kis tanítónő tragédiája, s talán rádöbbentette őket a halál állandó jelenlétére a földön, vagy inkább a halál létére egyáltalán, amely kedve szerint megkérdőjelezhet minden emberi örömöt. Hát ha még látták volna a síneken a lányt, töprengett Morvái, és nézte őket, ha ott álltak volna két eltorzított lába felett... És ebben a hideg szomorúságban már nem szabadulhatott attól a felismeréstől, hogy amikor a vonaton a sárga pulóveres lány lábát nézte, gondolatban elképzelte elvágva, kicsavarva, a sínek mellé borulva, és úgy érezte, hogy a női lábak egyformák, semmi különbség közöttük, és ahhoz ,hogy két női láb kiváljon