Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén
— A szerző a lator — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az újságíró, minden szerző nagy lator, ez az Igazság... — Én sem vagyok kivétel, gondolta, ha nem találok komoly anyagot, a személyes benyomásaimat teszem meg közüggyé, megteszem én, morfondírozott, de a megbánás minden jele nélkül, mert tudta, hogy ennek így kell lennie. Két perc múlva a lány már megtette azt a futó kijelentést, amelynek hallatára Morvái kétségbeesetten a fejéhez kapott, és felkiáltott. A narancsszín pulóveres lány ezeket mondotta: — Én is tegnapelőtt reggel érkeztem ... A szállónak nevezett jégbarlangban lakom, a négyes számú szobában. Ď, én bánatos tulok, nyögte tehetetlenül és szánalomraméltón az újságíró, ó én szerencsétlen, szorongó gyászvitéz ... — Olyan egyedül voltam ... — mesélte tovább a lány —, egész estéken át magányosan. Bablevest főztem szepesi kolbásszal, olvastam, és a lábamat melengettem a kályhánál, amíg el nem fogyott a szenem. Kevés szenet ad az a vénasszony, nem gondolja ...? — Én vagyok a hibás — suttogta Morvái megsemmisülten —, egyedül csak én. Ezzel a fejemmel kellett volna betörnöm a négyes ajtót — mutatott önmagára szenvedélyesen —, ezzel a kosfejemmel...! Maga tudta, hogy én vagyok... hogy én ott vagyok ... ? — Tudtam. — Hát miért nem szólt... dehát miért nem szólt maga... — Majdnem azt mondta: ostoba. — Mondtam már, hogy bablevest főztem. És miért szóltam volna én...? — Kavartam volna a levest, hogy oda ne kozmáljon — töprengett keserűen Morvái —, pucoltam volna a babot. Meg mindent... — Kár — mélázott el a lány —, igazán nagy kár. Szereti a bablevest? — Legkedvesebb ételem. Nem bírok magammal, ha megérzem az illatát, őrjöngök érte ... — Nagy szemű tarka vajbabból főztem... olyan puhára főtt benne a bab, mint a gesztenyepüré, és a kolbásztól egészen különleges pikáns ízt kapott. Kiváló bablevest tudok főzni. — Ne folytassa ... ne kínozzon.. . biztos vagyok benne, hogy maga kiváló bablevest főz, éppen olyat, amilyenért én a halálba megyek, ha kell... — Maga életpárti... bablevesért nem a halálba, de hozzám kellett volna jönnie. — Bocsásson meg... — kérte Morvái őszinte bűnbánattal a narancsszín pulóve- res lányt. A vonatfülkében hideg volt, s az ablakot szertelen jégvirágok merész rajzai szürkí- tették, az újságíró egy gyors bizalmas mozdulattal megfogta a lány kezét; rövidre nyírt körmű és festékes keze volt az útitársának, kissé vöröses, fehér repedések hálózatával, de puha és meleg. Nyílt, egyszerű és életvidám ember volt a narancsszín pulóveres lány, kassai kirakatrendező. A központi áruház kirakatait rendezte a hegyi városkában, szolgálati úton járt, mint Morvái, nem tudja még, mikor fejezi be a munkáját, de valószínű, hogy holnap délután már távozik, és éjszaka ér haza. Én pedig ma este elmegyek, gondolta a fiú, hát nem lenne esztelenség...? Meglepődik a vénasszony, ha este újra meglát, és kiveszem a szobáját. Valamilyen módon szenet kellene tőle szerezni, hogy főzhetnénk, és bort is forralhatnánk ... A személyvonat meredek hegyoldalak sikátorában kapaszkodott, a kanyarokban úgy látszott, mintha nekimenne a hegynek, a kormos fekete mozdony kimerültén zihált, alig vánszorgott, a síncsatlakozások zökkenői egyre messzebb estek egymástól az időben. Leheletükkel megolvasztották a jégvirágokat, s a körmükkel betűket és ábrákat karcoltak a bársonyos és hideg kritályokba, néha nevettek, és az a gondolat, hogy a magányuk felengedett, kölcsönösen közelivé és rokonszenvessé tette őket egymás számára, ennek a tudata pedig közvetlenné és meghitté tette a beszélgetésüket. Az újságíró a hómező lányának borzalmasan összekuszálódott lábairól Is beszélt, s miközben részletesen és fölöslegesen dramatizálva elmondta élményét, leírta a vele kapcsolatos érzéseit és gondolatait, úgy érezte, hogy az emlék egyre távolodik tőle, valószínűtlenné válik, megrázó erejét elveszíti, már közömbösen is tud rá gondolni, és nem nyugtalanítja, bár tudja, hogy igaz volt.
