Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén
csattogott, s egy pillanatra eszébe ötlött a gondolat, hogy bekopog a négyesbe, és gyufát kér, de elvetette az ötletet. Gyáva vagyok, mondta magának, képtelen vagyok a tettre...! Meleg szobájában a hülő kályha mellé telepedett, és várt. Hallotta, hogy a szobaasszony zajosan, nagyot dördülve bezárja a vasajtót: lélek az ajtón se be, se ki... Éjfél tájban feküdt le ,és fáradtan elaludt, s az álmok kegyesek voltak hozzá, mert annyira kimerült ezen a napon, hogy messze elkerülték, és nem küldték feléje a hómező szerencsétlen lányának félelemkeltő lábait. Másnap éjszaka kiderült az ég, hajnalban erősen fagyott, és reggel fél hétkor Morvái vastag talpú cipője alatt tépett hangon csikorgott a hó. Sötét volt még, de keleten már szürkület derengett. Az állomásépület környéke forgalmasabb volt, mint este bármikor. Néhányan a pénztár előtt álltak, s ő beállt a sorba egy lány mögé. A lányon nadrág volt, meleg nemezcipő, meg rövid prémes télikabát, a fején fülvédős prémsapka, kezében kopott fekete bőrtáska. A pénztárablak előtt az újságíró hallotta, hogy a lány is a hegyi városkába vált magának jegyet. Jól megnézte őt, és nem tévesztette szem elől; a lány alacsonynak és zömöknek látszott így felöltözve, de a mozgása nem volt nehézkes, kecsesen járt, amiből Morvái arra következtetett, hogy a meleg öltözék teszi őt moletté, a valóságban karcsú és jó alakú. A vonat folyosóján látta, hogy a lány addig megy, amíg üres fülkét nem talál, rövid habozás után ő is ugyanabba a fülkébe ment be,télikabátját levetette, és kucsmáját a táskájával együtt a csomagtartó polcra helyezte. Kényelmesen leült, szemben a lánnyal, az ablak mellé. Az is levetette prémes télikabátját; vastag narancssárga pulóvert viselt alatta. Az újságíró jelenléte nem feszélyezte, láthatólag nem törődött vele, könyvet vett elő, és olvasni kezdett. Lábát fesztelenül kinyújtotta a szemben levő ülés, Morvái ülése alá; mindjárt leveti a cipőjét, gondolta bosszankodva Morvái. Néha felnézett, hosszan kibámult az ablakon, mintha elmélyülten figyelné a vonat mellett úszó, behavazott fenyveseket, s ilyenkor a tekintete az újságírón is átsiklott, mint egy fényszóró csóvája, amely ellenséges repülőgép után tapogat az éjszakában. Morvái erősen viszolygott ettől az úttól, két napi munkáját teljes sikertelenség és csalódás kísérte. Az előző napon ugyan bejutott a műszergyárba, de mérnök vezetője, aki végigrohant vele a munkatermeken, láthatólag le akarta őt rázni magáról; hadarva magyarázta a munkafolyamatok lényegét, karon fogva cipelte el a fehérköpenyes, fiatal munkásnők közeléből, s ő tehetetlen volt vele szemben. Alig egy óra múlva, sürgős termelési értekezletre hivatkozva, kitette őt az üzemből. Utána a városban csatangolt, a városi nemzeti bizottságra is elment, de mindenütt kelletlenség és közöny fogadta, tapogatózó kérdései szánalmasan peregtek le a városka magánéletét őrző zárkózottság faláról, s az elkeserítő sikertelenséget méltón tetőzte be tegnapi magányos estéje és éjszakája, ezért reggel kifizette a szobáját, és elhatározta, hogy ha aznap sem talál megírni való érdekes anyagot, hazautazik, és ír egy városképet — valamit majd csak kitalál — a hegyek között szunnyadozó és barátságtalankodó köny- nyűipari központról. A narancsszín pulóveres lány kopott fedelű, magyar nyelvű regényt olvasott, egyet az Olcsó regénytár című huszonnyolcfilléres sorozatból. Néha, amikor továbblapozott, Morvái előtt felvillant a regény sárga címlapja; vágtató lovas a forgópisztolyát csóválja rajta a feje fölött. Végre az újságíró elszánta magát. — Hány halott van már... elnézést... itt, a Musztáng szurdokban — mutatott a regényre, mintha éppen ez volna a legfőbb gondja az égvilágon. — Kettő ... —■ válaszolta ugyanolyan hangon a lány, és fel sem tekintett —, de már a harmadik jelölt is a halál felé lovagol. — Szegény... — mélázott el Morvái. — Megérdemli — jelentette ki arra az szigorúan —, Hunyorgó Bili nagy lator... — Lator vagy nem lator — bölcselkedett a fiú —, élni joga van. Kérem, ne vitassa el tőle az élet jogát! — Felőlem élhetne — mosolyodott el a lány, és felnézett —, a szerzőt okolja a haláláért...
