Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

előtt, és mohón fülelt, de a négyesben tökéletes volt a csend. Szobája ajtaját nagy, erős mozdulatokkal nyitotta ki, és belépett, de szándékosan nem csukta be egészen az ajtót, hallgatózott, de a rejtélyes másik lakó nem adott magáról életjelet. így hát becsukta az ajtót, hogy nagyot csattant, és villanyt gyújtott. Megállt a szoba közepén. Hét óra volt. A vaságy visításra készen bámulta őt. A félig leégett vaskályha rozsdavörös derűje befagyott, és vékony jégréteg csillogott a mosdó melletti vödörben álló víz színén.

Az ősember tüzet gyújtott, hogy otthon érezze magát a világban, gondolta hősünk, és nekilátott a tűzrakásnak. A kis kályhát kitisztították és előkészítették a begyújtáshoz. Puhára gyűrögette és gombóccá gyúrta a csomagolópapírt, és bedugta a kályha gyomrába, óvatosan és tervszerűen rátette a fahasábokat, s a sátor alakú építmény tetejére néhány barnaszén darabot helyezett. A hasábfa száraz, de vastag volt, és Morvái kétkedő várakozással tekintett a tűzgyújtás művelete elé. Biztosra vélte, hogy a siker nem hull minden nehézség nélkül az ölébe. Szertartásos körültekintéssel meggyújtotta a csomagolópapírt, s amikor a lángnyelvek körülnyalogatták a hasábokat és a széndarabokat, lecsapta a kályha ajtaját, és felvidulva hallgatta, hogy a pöfögő kis jószág beszélgetni kezd, s a felmelegedés hatására vörhenyes oldaláról percenve lehull néhány salakszemcse. Öröme után komoly aggodalom következett; a kályha üdítő pufogása elerőtlenedett, egyre halkult, már csak sustorogni bírt, és zihált, mint egy halódó nagybeteg. Morvái gyorsan letérdelt a fáradó jószág elé, és az alsó rácson át fújni, éleszteni kezdte kihunyó tüzét. Sokáig kellett fújnia, amíg a derűs pöfögés felerősödött, megtelt életkedvvel és vidámsággal, s akkor Morvái válogatott zsíros széndarabokat rakott rá, hogy izzásra gerjessze. S amikor a kis kályha oldala cseresznyepirosra hevült, s a felületén apró szikrák játszadoztak, úgy sugározta a meleget, a tűzgyújtó levette nehéz cipőjét, télikabátját, a széket a kályha mellé állította, leült, melegedett, és a nőre gondolt, akit szeretett. Sokáig gondolt rá, és sorban visz- szaidézte a találkozásaikat, élményekben gazdag és kalandos szerelmüket, s közben a négyes szoba irányába figyelt, mert a szeretett nő nem volt jelen, s neki arra is gondolnia kellett, hogy az éjszaka folyamán kitérjen a rettenetes női lábak látogatása és a víziók okozta idegkimerülés elől. Ezért eltüzelt fél vödör szenet, a másik felét a kályhába öntötte, és elzárta a huzatot, hogy ha a vacsoráról visszajön, emberséges meleg várja őt a szobájában. Felöltözött, és kiment, makacsul és eredménytelenül végigjárta a háromszöget, ő volt az étterem egyetlen vendége. Kihívóan angol bifszte- ket rendelt körítéssel, de csak bécsi szeletet kapott, megivott négy deci savanyú vörös bort, és írt egy hosszú-hosszú levelet a nőnek, akit szeretett, egy levelet, amelyet soha nem fog feladni, mert mindezt már régen elmondta neki élőszóval, egy levelet, amely tele volt szentimentális vágyakozással, magánnyal és lemondással, sivár reménytelenséggel, hogy sírni lehetett volna rajta. Kissé eltúlozva, de nagyjából pontosan tükrözte Morvái hangulatát.

Csapnivaló hangulat volt ez, bizony, olyan, amikor a felfokozott érzékenységű lélek csupa közönyt, sőt veszélyt lát maga körül a világban. Morvái meg volt róla győződve, hogy a mogorva pincér gyűlöli őt, az ivóban söröző vasutasok és munkások a legszívesebben kisöprűznék a környékről, s az ismeretlenség fala mögött ételeit kotyvasztó szakács bosszút esküdött ellene, mert a bécsi szelet olyan kemény és szívós, mint a csizmatalp. Sajnálta most, hogy nem barátkozó alkat, nem mindenkivel szívesen társalgó és az emberekhez könnyen utat találó ember, hogy a lelke mélyén magányos, és nehezen válik közvetlenné, kedélyessé és lebilincselővé. Másnak kellene lennie, mint ami a valóságban ...! Miért nem szólítja meg a pincért? Talán oda kellene ülnie a vasutasok közé, és elmesélnie, hogy a saját szemével látta a talpfákra préselt tanítónőt, kiszínezve elmesélhetné, milyen üres és döbbenetes volt a koponyája, sikere volna vele. A csapossal is beszédbe elegyedhetne, láthatólag unatkozik. Mégsem közeledett senkihez, ült morcosán, mogorva ábrázattal és magányosan, mint egy túzok a kalászát hányó, zöld búzavetésben, és egyre inkább tudatosította, hogy ha semmi sem történik vele, annak egyes-egyedül ő maga az oka, mert az ember tettei által találkozik a világgal, s aki képtelen a tettre, kapcsolatok felvételére és ellenhatások kiváltására, az vigasztalanul magára marad. Mégis reménykedett, és várakozott, hogy talán történik valami, hogy megszólítják, bár ez kellemetlen is lett volna, mert ő nem beszélgetni akart, hanem közel kerülni valakihez. Tízkor zárták a vendéglőt és az ivót, és semmi sem történt. A háromszög átfogója mentén a szállására ballagott, dübörgött,