Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

Morvái meghökkenve rázogatta a fejét, nem értette az asszony ellenségeskedését, és a világvégével együtt járó sorscsapásként könyvelte el, ezért nem is háborodott föl, megadta magát a környezet rosszindulatú hatalmának. Kiment a szálló elé, és tanácstalanul újra megbámulta a sötétbe burkolózó erődöt.

Bagolyvár, ócsárolta gondolatban, és benne egy mogorva vén bagoly.

Toronyiránt nekivágott a hóban az állomásépület felé vezető útnak, és nyílegyenes lábnyomsorral kötötte össze a két épületet. A váróteremben néhány embert talált, érdektelen, kucsmás és kendős asszonyokat; újabb lábnyomsorral most a vendéglőt kötötte az állomásépülethez, és elképzelte, hogy a következő nyomsor a szállóhoz köti a vendéglőt, s a háromszög bezárul. Fehér pára tódult be utána az ivóba. A jólnevelt- ség első fokozata, hogy tiszteletben tartjuk a helyi szokásokat, nézett körül az újságíró, s egy korsó sört kért fél deci vodkával... Állampolgári szokásainkhoz hűen, egészítette ki a gondolatsort, s az italokkal a kályha közelébe, az ivó sarkába húzódott. Közben a nyitott ajtón át benézett az étterembe, és látta, hogy üres. A csapos és néhány vasutas a sörük mellől megnézték, aztán nem törődtek vele; a szükségszerűen szövődő kalandos szálakat egyelőre még valahol az eljövendő titkok bugyrában szőtte az idő pókja; s ha szabotál, villant a gondolat Morvái agyában, ha nem dolgozik az idő pókja, és nem sző a számomra semmilyen szálakat? S a szíve összeszorult. Már látta a kietlen hómezőről, a görcs fenyőfa mellől feléje induló két női lábat, ahogy test nélkül lépeget a hóban, s nyugodtan és kitartón jön feléje, hogy egész éjszaka a közelében sétáljon.

Ohó, mondta magának már másodszor a figyelmeztető indulatszócskát, ép testben ép lélek, és én az orvosok meg a sorozóbizottság tanúsága szerint egészséges vagyok... schopný radovej služby ... alkalmas, morogta, úgy ám, és én a combtalan női lábakat nem veszem a szívemre, mert mint korosodó legényember, inkább csak a combokkal és testtel rendelkező női lábakat értékelem. A női fejet is úgy szeretem, ha nem hiányzik a felső része, és csillogó, dús hajzat fedi, amely a vállakra is alázuhog... Morvái küzdött az emlékezetével, és akaraterejét egy fakír csökönyösségével összpontosítva figyelte a beszélgető vasutasokat, de azok olyan távoli, érthetetlen és badar dolgokról fecsegtek, hogy egyetlen összefüggő mondatot sem bírt belőle felfogni. Sokáig hallgatta így az érthetetlen vasutasokat, maga sem tudta, meddig, közben iszogatott, beszélgetésükbe időnként a csapos is beleszólt egy-egy vakkantásszerű megjegyzéssel, s ez a megközelíthetetlen, monoton hangzavar burokként vette körül, és már-már félálomba zsongatta, amikor egyszerre arra riadt föl, hogy tökéletesen érti a beszélgetést. A vasutasok a lányról beszéltek, aki reggel a zsolnai gyorssal megölette magát. Morvái egyszerre éber lett, és percről percre nyugtalanabb: a hallottak mindenben őt igazolták. Tanítónő volt a lány, kedves, derék teremtés, utolsó éjszakáját Pőstyénben töltötte a főnökével, akit már ki is hallgattak a rendőrségen, s a nép meg akarja lincselni, mert mindenki tudja róla, hogy kínozta és kihasználta a kis tanítónőt. Hát így, motyogta az újságíró, a részletek már nem érdekelnek, úgyis ismerem őket. S amit még nem tudok, ma éjszaka majd utánagondolom. Nem tehetek mást, éjszaka pontosan rekonstruálnom kell, hogy mi történt a tanítónő és akasztófára való igazgatója között. S az éjszakájától rettegő és lélekben ijedt kutyaként szűkölő újságírónak eszébe jutott Gorkij álma, amit Tolsztojnak mesélt el, s amiről valahol Gorkij visszaemlékezéseiben olvasott: végeláthatatlan sík mezőn két ásító torkú, ráncos muzsikcsizma halad... Ballagó nagy csizmák a mezőn, mondta rá Tolsztoj, furcsa, értékes álom, igazán érdekes... Az én álmom különb lesz, mosolygott görbén maga elé Morvái, nájlonharisnyás, tűsarkú cipős női lábak a hómezőn, mintha borotvával vágták volna le őket, s a nyers húsból fehéren kibámulnak a világra a lábszárcsontok csonkjai. Hacsak... hacsak nem találkozom addig valakivel.

Gyorsan kiitta a sörét, vodkáját, és elindult, hogy találkozzon valakivel, s a hóban a háromszög bezárult a lába nyomán.

A szobaasszony villanyrezsón főzött valamit egy kopott, kékmázas serpenyőben. Lassan kavargatta, és közben érthetetlen szavakat motyogott. Morvainak a kanalával mutatta, hogy vegye el a kulcsát a szögről. Seprőt alája, és elrepül, gondolta az újságíró.

A négyes szoba kulcsa nem függött a szögön, a többi helyén volt.

Morvái döngő léptekkel ment végig a folyosón, hogy a négyes szoba lakója — bárki legyen az — tudomásul vegye a jelenlétét. Rövid néhány pillanatra megállt a szobája