Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

Már reggel megállapította, hogy a szállodája békebeli magtárra hasonlít, csak az ablakai nagyobbak és nem vasrácsosak. Zömök, egyemeletes épület, kívülről is látszik, hogy valamikor más célokat szolgált, kényszerűségből kiáltották ki szállónak, s a falai vastagok és hidegek. Magtárjellegét leginkább az adta meg, hogy bejáratát, amelyhez néhány lépcsőfok vezetett, az egyszerű, konyhaira emlékeztető üvegajtó előtt még egy erős vasajtó is elzárta a világtól. Ilyen szállodában bizonyára takarodó is van, és utána kérlelhetetlenül bezárják a vasajtót, s talán belülről nyitni sem lehet, csak kívülről. Magtár vagy kaszárnya, szemlélte Morvái, egyre megy, a világ végén ez is megfelel. A szálloda közelében alacsony, barakkszerű épület nyúlt el a hó alatt, ablakai világítottak, ajtaja azonban nem nyílt ki; már reggel megnézte, hogy itt ivó van és egy apró étterem. Az állomásépület, a szálló és a vendéglő jelentette Morvái számára a civilizációt. Néhány homályba vesző családi házat látott meg ezek körül és egy utat, amely a házak közé, a hótól súlyos sötétség gyomra felé vezetett. El sem indul arra, alvó falu lehet mögötte, esetleg hótorlaszok s talán a kocsma, ahol szokás szerint sört isznak vodkával az emberek.

A szobáját még nem látta, milyen lehet. Reggel, amikor kivette, még nem volt kitakarítva, s egy zömök öregasszonnyal tárgyalt róla. Most felment a lépcsőn, és bőrkesztyűs kezével megérintette, kissé meg is nyikorgatta a kitárt vasajtót. A lépcső után rövid folyosó következett, amely derékszögben elkanyarodott, s az első ajtón, papírtáblán, nyomtatott betűs felirat állt: Szobaasszony. Morvái bekopogott és benyitott. A cellaszerű kis szobában egy pokróccal letakart heverő, asztal és szék társaságában idős, kendős-szemüveges asszony ült télikabátban, és olvasott. Előtte a falba vert szögeken hat kulcs függött: a szállónak hat szobája van. Mi lehet az emeleten, futott át a gondolat az újságíró agyán, magánlakások vagy hivatali helyiségek? Az asszonytól a személyi igazolványért cserében megkapta a hármas szoba kulcsát. A tízméteres folyosórészt egyetlen csupasz, hatvanas égő világította meg. A betonpadlót kopott, csíkos futószőnyeg fedte, szemben egymással három-három ajtó nyílt. A hármas szoba a folyosó végén állt, szemben vele a négyes. Morvái kinyitotta a hármas ajtót, és belépett. Felkattintotta a villanyt. Egyszerű és hideg, állapította meg azonnal, agglegény újságíróknak való. A sarokban alacsony, gömbölyű vaskályha állt, öntöttvas teste vörösre égett az ajtaja körül, mellette durva csomagolópapír gyújtósnak, néhány fahasáb és egy vödör barnaszén. Mellette pléhmosdó, félig elkoptatott szappan és törülköző. A sarokban vaságy, előtte szék, a másik sarokban barna szekrény, ajtaja kitárva. Az ágy fölött a szoba egyetlen esztétikai értéke, egy bekeretezett színes fénykép: havas fenyvesekkel borított hegyek. A vaskályha fölött a mennyezet és a fal egy része szürke a füsttől, melyet a jelek szerint a kis kályha bőven ereget magából, amíg fel nem hévül, és elégett vörhenyes oldala dühösen ki nem pirosodik. Morvái leült az ágyra, s az acélsodronyok olyan dühösen csikordultak meg a teste súlya alatt, hogy hangjukat semmiképpen se nevezhette volna dallamosnak vagy kellemesnek. Táskáját a székre dobta, és ülve maradt, néhányszor ingerkedve elmozdult, hogy csikorgásra ösztökélje a sodronyokat, s azok habozás nélkül mérgesen felnyüszítettek. No, lám csak, zenélő ágyban alszik. A világ végén is emberek élnek, vigasztalta önmagát, és végigvetette magát az ágyon, az acélrúgók sírtak-ríttak és jajongtak alatta.

Ohó, mondta ekkor Morvái, zenéltetem itt az ágyat, ahelyett, hogy alaposan körülnéznék. Hát a szálló, a többi öt szoba...? Mind a hat kulcs ott lógott ugyan a mami előtt a szögeken, de azért mégis lakik talán valaki rajtam kívül ebben a földrengésálló épületben... Felugrott, barna kucsmáját a fejébe nyomta, és kilépett a folyosóra. Az ajtók változatlanul zárva voltak, és mögöttük nem nyikorogtak az ágyak, sóhaj sem kelt a szobákban, s még azt a jellegzetes csörömpölést sem hallotta sehol, amelyet egy vaskályha hallat, ha szenet raknak rá, és visszaejtik felemelt csapóajtaját. A vágyakozó lelkű újságíró először zsebre vágta a szobakulcsát, aztán eszébe jutott, hogy megnézi a többi kulcsot, ott lóg-e még a helyén, benyitott a szobaasszonyhoz és leadta a kulcsot. A többi öt változatlanul ott függött a szögeken.

— Talán az egyetlen vendég lennék! — kérdezte halkan az elmerülten olvasó nénét, aki közben fel sem tekintett.

Végre felnézett, és a ráncos boszorkaarcból ellenséges, jéghideg tekintet méregette az újságírót.

— Hogyisne, mit képzel magáról? — majd mogorván hozzátette: — Van még egy lakónk...