Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

mellette valaki. A mozdonyvezető volt, az ajka remegett, és arca szürkébb volt a ködtől; ő látta utolsónak életben a lányt, s a tudatába végzetes élességgel vésődött be a kép, ahogy feláll, rájuk néz, s eltűnik a mennydörögve száguldó fekete mozdony előtt. Valami valóságfeletti, időn és téren kívüli állapotban ácsorgott ott még az újságíró néhány percig, az emberekre alig figyelve, önmagát sem érzékelve, aztán visszatért a vonathoz, megkereste a kocsiját, és a fülkéjébe ült. Kezdte visszaidézni a történteket; érdekes módon a látottakra pontosan emlékezett, a tépett kabát képe élesen az agyába rögződött, a lábakat is maga elé tudta idézni, mikor csak akarta, de arra, hogy szemlélésük közben mit érzett vagy gondolt, hogy az idegrendszere és a tudata hogyan viszonyult a látványhoz, hogyan alkalmazkodott a tragédia színhelyének fagyos világához, erre egyáltalán nem emlékezett. Hiába erőltette az agyát, nem tudta visszaidézni, hogyan élte át azt a néhány percet, talán nem is élt, a szíve, a tüdeje működött, de a lelke meghalt arra az időre, vagy megbénult és érzéketlenné vált.

Közben a vonat elindult, s ő azon töprengett, hogy miért ölethette meg magát a lány a fekete mozdonnyal. A lába után ítélve fiatal lehetett, és Morvainak egy pillanatig sem voltak kétségei afelől, hogy szerelmi csalódásában pusztította el önmagát. Csalódása történetét is megpróbálta összeállítani, és hosszas fontolgatás után a következő lehetőséget fogadta el valóságul: a lány átmulatta az éjszakát egy férfival, akit szeretett. A férfi nem szerette őt, de kihasználta, a szállodai szobájában ágyába fektette, és azt mondta neki, hogy szereti, de közben már azon gondolkodott, hogy szakításul hogyan alázza meg őt halálosan. A férfi kellemes külsejű, hízelgő modorú vadállat. Hajnalban elindultak autóval, és itt, a hegyek felé futó síkság közepén, ahol a horizont boltíve anélkül érintkezik a földdel, hogy falut vagy emberi települést mutatna, a hideg, ködös magány szürke közegében kitette a lányt az autóból, s mikor ellenkezni próbált, talán meg is ütötte. A lány pedig nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a férfi már akkor is embertelen tervén gondolkodott, amikor a szállodai ágyon azt mondta neki, hogy szereti, és nem bírta elviselni ezt a gondolatot. Nem állított le kocsit az úton, hogy vigye magával a legközelebbi városba, hanem megvárta a zsolnai gyorsot, s a sínek mellett a görcs fenyő alkalmassá tette a helyet, hogy ő és a vonat találkozzanak.

Olvasni próbált Morvái — úgy gondolta, hogy a lány körül felmerült problémákat szépen megoldotta — de emlékezetébe egyre visszatért a két láb és az üres koponyaüreg. Tíz órakor a télbe dermedt vasúti csomópontra ért, szobát foglalt magának a magtárszerű szállóban, s a fenyvesek közé vezető szárnyvasúton, vén gőzmozdony vontatta nyikorgó harmadosztályú kocsiban elindult a hegyi kisvárosba a munkája után.

Beesteledett, amikor a hegyi városkából visszatért. Öt óra lehetett. Egész nap havazott. Az állomást és környékét arasznyi puha hóréteg fedte. Az emberek feje fölött csüngő súlyos sötétségből lepkeszerű, nagy hópelyhek táncoltak alá, a lámpák fénykörében miniatűr röpcéduláknak látszottak, melyeket egy hangtalan repülőgép pilótája szór le a magasból. Morvái léptei alatt alig csikorgott a friss hó, puha és engedelmes volt, mint nagyon finom hamuréteg szalmatűz után.

A szállodába vezető rövid útszakaszon egyetlen emberrel sem találkozott. Ez eszébe juttatta, hogy a világ egyik apró és távoli helyén van, olyan helyen, ahol az ember a saját érzéseire, emlékeire és gondolataira van hagyatva, s a világ kerüli a vele való találkozást. Bárhová lépsz be ilyen helyen, mindenütt az idegenség jön feléd, mint egy töredezett felületű tükör, s te minden felületében csak önmagaddaL találkozol. így töprengett az újságíró, s közben gyöngén küzdeni próbált a gondolatai ellen, azzal áltatta önmagát, hogy ahol emberek vannak, ott kényszerű kapcsolatok és kölcsönhatások is születhetnek, kalandos szálak szövődnek, érdekes helyzetek alakulnak ki, csak nem szabad az embernek elveszítenie a fejét, és megadnia magát az egyedüllétnek, meg hogy gyászos hangulatának a két tűsarkú cipős női láb az oka, amelyek olyan természetellenesen egymásra borulva hevertek a gonoszul csillogó sínek mentén.