Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén
Duba Gyula o vi I ú g végén A vonat mellett emberek futottak, nem kiabáltak, csak némán integettek, és futottak; Morvái lehúzta a fülkéje ablakát, és nézte a rohanó embereket. Nyílt pályán állt le a zsolnai gyors, hatalmas rándulással, váratlanul és élesen fékezett, és sikító kerekekkel megállt. Morvái előrebukott, bőr útitáskája kirepült a csomagtartóból, és a szemben levő üléshez vágódott. Szerencsére nem ült ott senki, az újságíró egyedül utazott a fülkében. Tágas és szomorú mezőn állt meg a gyors, kihalt és vigasztalanul behavazott lapályon, reggel fél kilenckor, ködben és hidegben. Mi történhetett, töprengett Morvái, végzetes dolog történhetett, ha nyílt pályán leállt a vonat, ezen a halott mezőn bizonyára nem állt le ok nélkül. Talán valaki meghúzta a vészféket, gondolta, és tovább bámulta a vonat vége felé szaladó embereket. Aztán eszébe jutott, hogy ha a többi utas leszállt megnézni azt, ami megállította a vonatot, akkor ő is megnézhetné; a hirtelen feltörő, elemi erejű kíváncsiság meglódította, arra kényszerítette, hogy végigügessen az üres folyosón, s az ajtón át kibukjon a hóba, mint egy kilökött potyautas. A többiekkel együtt futott a gyors ködbe vesző utolsó kocsija felé. Húsz méterre a sínektől, azokkal párhuzamosan futott az északi hegyek felé a szürke, hófoltos országút; a betonúton ekkorra már megállt két fekete személyautó és egy tíztonnás Tátra, az árok mentén emberek álltak, és mindannyian a vonat mögé néztek, ahol Morvái még semmit sem látott a ködben, csak a nyakukat nyújtogató emberek imbolygó árnyalakjait. Végre elérte az utolsó kocsit, s a lendület erejével néhány lépést még tovább futott. Szemét a sínek felé meregette. A várakozás Izgalmában félálomszerű állapotba esett, és alig tudatosította, hogy körülötte az emberek arca torz a döbbenettől, majdnem olyan élettelen és szürke, mint a köd. Előttük a síneken egy színes rongycsomó hevert. Olyan volt ez a rongycsomó, mint egy sárban meghurcolt, hóba taposott női kabát, amelyet hetekkel ezelőtt veszítettek el, s a téli szelek szeszélyes ráncokba, fagyos dudorokba és hajlásokba gyűrtek. Morvái mindenről megfeledkezve, feszült figyelemmel vizsgálta a kabátot, tekintetével kereste a gombjait, a két ujját, de nem találta. Végre úgy vélte, hogy felfedezte a nyakát, bár ebben sem volt egészen biztos, mert a gallérját nem látta. Néhány lépésre állt a rejtelmes ruhadarabtól, és alig érzékelte a körülötte zsivajgó tömeget. Csökönyösen vizsgálta a rongycsomó körvonalait, hogy végre felismerje, és ekkor látta meg benne a fejet. Olyan volt, mint egy sötét üreg, amelynek nyirkos mélyéből bizarr, nedves és fehér ábrák derengenek elő; a női fej felső része hiányzott. Morvái félálomban elhaladt a kabát mellett, anélkül, hogy szemét egy pillanatra is levette volna róla, tíz méterrel odébb megállt a két láb előtt, s a lélegzetét is visszafojtva megbámulta. A két lábat közvetlenül térd fölött vágta le a vonatkerék, selyemharisnya volt rajtuk és fekete tűsarkú cipő. A tűsarkakon feltűrődött a bőr, kopottak és sérültek voltak; a lány élete utolsó órájában nem nézte, milyen talajon, merre jár, és tönkretette a cipője sarkát. A lábak körül kevés vér volt a síneken, de a sínek oldalát és a szürke talpfákat szürkésfehér anyag fecskendezte be: az agyvelő... Biztosan az agyvelő, dörömbölt Morvái tudatán a felismerés. Közvetlenül a lábak előtt egy elnyomorodott görcs fenyő nyújtózott az ég felé a töltés oldalába kapaszkodva... A fa mögött kuporgott, s amikor egészen közel értünk hozzá, felállt, és a sínekre vetette magát, mondta tél
