Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - FIGYELŐ - Kulcsár Ferenc: Gyufát meg kenyeret meg Magyar Szót

Az aggódás ciklusa. A versek pattanásig feszülnek a belekódolt mondanivalótól. Érzékenyen félelmetes itt minden. Egy-egy tárgynak a szobában már-már mágikus jelentősége van, az ember (cselekedetében) a végsőkig kitágulhat horizontális, vertikális irányban egyaránt. A törvény trónol — anyagban, természetben. Megszegése — változás. A változás (a változtatás) — döntő. De csak forradalmi módon, ami Tolnai számára annyit jelent, hogy a létezést fenntartva. Vagyis: létezni — lázadni. — A mindennapi tárgyak szimbolikus értelmet kapnak, a kidöntött tus a forradalomra (Michaux-ra, Chere) emlékezteti a költőt, piros fotelje szintén, a pelenka zászló lesz, elvékonyult testünk zászlórúd: „zászlórúdvékonnyá lettél // zászlőrúdvékonnyá lettünk II meddig bírja még karcsú derekunk / a jeges lepedőt / a tömérdek üres papirost / mikor szórja szét az új röpcédulákat“. Naponta gyufát kell venni meg kenyeret. A mindennapi tett kitágul, az emlékezés, a tudat és látás csápjai meghatványozódnak, kinyúlnak, s lírában vetülnek vissza. Fokozatosan szélesedik a horizont: a mákszemtől a földgolyó felé. A költő apró kiruccanásai ironikusak, hírszerűek; ostorhoz hasonlítanak, melynek sima zsinórja bojtban végződik, hogy csattintani tudjon: „vagy ha már a jelszavaknál tartunk / lényegében még / semmi sincs veszve / éljen / továbbra is rendületlenül dobálhatjuk J sorsunk rongyos kockáit) a szikes zöld asztalra". Vagy: „igen / valóságunkban a lumpenproletárra / még sok-sok ilyen / kis mennyország leskelődik / igen / ez kétségtelen".

A szoba miniatűr világ. Minden jelentést kap, érzékeny szimbólummá válik benne. A műanyag glóbusz maga a föld, a tárgyak értelmesek, magukban hordják a külső világ méreteit, a költő érzéki intenzitását, érzelmeinek tágulni akaró pulzusát. A tárgyi (érzéki) fogalmak a teljes külső világ szimbólumaivá válnak, de csak szimbólumaivá. Az alany lefojtottsága — akarás és lehetőség kivetülése: „mind többet pihennek ujjaim a gömbön / kezem súlyát / a test összólma e rózsaszín kesztyűben / már nem bírná el / kifakadna J teleszórná színes rongyaival szobám / ahol naponta akár a rabok mind többet járok / körbe-körbe a nikkel porszívó után / itt úgy tűnik még minden a helyén / féltem e festett disznóhólyagot / a magasfeszültségű porcelán csiga fsa prágai söröskorsó között / / mielőtt a piacra indulnék / még egy pillantást vetek az északi sarok J bőrödző tejére / még nem fut / istenem talán még nem fut ki / és mindig az egésszel szemem előtt / mint a jéghegyek távozom“.

A gyufát meg kenyeret indítás politikumot jelez. A költő kétkedő napraforgóként áll, mint aki nem érzi, honnan jön a valódi napsütés. Ez a napraforgó félreeső talajban fogant, sárga tányérja azonban semmivel sem üt el a többitől, esetleg kétkedőbb, dia- lektikusabb: „nagyvad-lesbe bujdosok / haza / a nem-hazába J színes hólyaggal / lombos tüdővel / a bordák kantjában / uszony-mankóval hónom alatt / magam sem tudom / tengert t vagy földet kiáltsak 1 fedetlen fővel meghajolva / először írok itt verset / hogy majd új csempészárumat / a palackba / torkomon leengedjem / vagy feleségem ágyékába rejtsem". Az egészből mindig hiányzik valami, rések meredeznek, tüskéin felcsillan a gondolat, az irónia vagy kétség kopott gúnyájában, egy nehezen járható út szürke porfátylában, valahonnan valahová, a valahovából a valamibe stb.: „homok- szitácskát vásárolok la k i s v i l á g fekete lapjait I ... J zooba megyek / a tárgyaktól az ember felé / már különben is az állatokig jutottam / ökőlnyi szemükből talán / kiolvashatok valamit a n a g y v il á g-ról / ám ők is csak a hallgatás / szuvas csontlabirintusát / hordozzák fejükön“. Tolnai nem szűnik meg kételkedni a tágabb valóságban (látszatvalóságban), költői és gondolati én-je vallató-kérdő sugarakat bocsát ki, hiszen: „illik már nekünk is távlatokban gondolkodni / miért lennénk papiroson kevésbé számítók / ha nem tudunk gesztusaink sarlói nélkül / vegyünk kalapácsot másik kezünkbe / mert jöhetnek idők / jönnek is / mert vers évada mindegyik“. Az egy helyben állás fekélyétől fél, a történelem folyamata és változásai nevében beszél. A történelmi pillanatot, amelyben él, agresszíven és folyamatban fogja fel, és agresszíven a tévedés lehetőségének kockázatát vállalva éli maga is: „történelem menstruáció / divat szeszélyei kiszámíthatók / de ha netalán mégis hibáznánk / és tíz év múlva már senki sem hord kubai szakállt / kínai sapkát ahogy brecht dalolta / sztalin sem kaphat portási állást / hát legyen / egy munkanélkülivel több / én vállalom a portási állást“.

Gyufát meg kenyeret