Irodalmi Szemle, 1971
1971/9 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: A reménykedés kapujában (Gondolatok Buda Ferenc Roham című verséről)
A „háromlépcsős“ (érzelmi-értelmi-érzelmi) ódái betét után a polifónikus vers újabb tétele — mint azt az fenti idézet befejező sorai demonstrálják — elégia. Crescendo- decrescendo Ívelés: a magyarosan tagolható „csatadal“ pattogó ritmusa után összezilált, tagolatlan-tagolhatatlan ritmus. A hanyatlást — lásd az idézetet — az írott forma is érzékelteti. A költő tudomásul veszi az idő múlását, tudomásul veszi az örök ellenfél, a gond jelenlétét. Felsorolásában a „tárgyiasult gond“ szimbólumainak egész sorát zúdítja ránk: „Számlák, kérvények, árcédulák, / igénylések, SzTK-beutalók, / receptek, orvosok, ebédjegyek, / lakbér, gyerekcsipogás, ruha / kell neki, cipő kell neki; kinőttél Hol a pénz! nincs pénz!“ — bár ez a szociografikus közvetlenség kissé az, esztétikum rovására megy. Az előbbi részeket oly kifejezővé avató kettős kód hiányzik ezekből a sorokból: gondolat és ritmus szintézise. Ezek a sorok csak gondolatot közvetítenek, a költő pedig nem elégedhet meg csak a gondolattal. Mennyivel kifejezőbbek ennek a szakasznak a befejező sorai, amelyekben a költő már nem a közvetlen valóság talaján állva tükrözi a valót, hanem föléje emelkedve, s ezáltal többet és tisztábban látva, többet és tisztábban láttatva: Konok hit nélkül nem megy. Nélkülünk ki hajtaná végre a virradatot? Füvek, levelek hatalmára esküszöm. S egy pillanatra még álljunk meg a költemény negyedik tételéből vett idézet utolsó sorainál. Az a Buda Ferenc, aki verse kezdetén riasztó „páfrányt, ecetfát, / bogáncsot, trópusi erdőt, J karbon-kori láprengeteget“ rajzolt, most „füvek, levelek hatalmára esküszik“. Az ellenséges külvilág tárgyaihoz fordul, mert „ők a zajtalan történelem tanúságtevői, nincs közük a halálhoz. / Az emberről vallanak, aki nem kiált és nem inkább érzelmileg, mintsem értelmileg felfogható-felfogandó befejező sorai. Sartre alig hanem ilyen sorokat taglalva írhatta le azt, hogy a költő az utilitárius értelemben vett nyelvet (vagy hogy szintén Sartre terminusával éljek: az „eszköznyelvet“) „nem hajlandó használni", mert számára a nyelv „sokkal inkább képviseli, mintsem kifejezi a jelentést" (Mi az irodalom, 33—34. oldal). S az alábbi népballadai csiszolt- ságú, feszes ütemű sorok és paralelizmusok valóban inkább „képviselik", mintsem „kifejezik“ a jelentést; azaz: inkább a ritmust érzékeljük és fogjuk fel, mintsem a gondolatot: vagyok bátor jó vitéz megyek hídon által öklelőzöm ördöggel birkózom halállal vagyok bátor jő vitéz megyek hídon által Ifjúság, lemállottál rólam, akár a dombok hava, ütéseid foltjaival együtt, fáklya-tekinteted kilobbant, még a falak kövei is ellened kiáltanak. gondjaink hevernek körülöttünk, csontok, kígyóborda-karám, hát várjuk a földomlást, falre'zzenést, a felszálló kormot, jöjjenek az ítélet kova-patás lovai! S amikor már valóban az apokalipszis nyitányát várnánk, egy hirtelen síkváltás ismét más irányba tereli a mondanivalót. Az összegező költő áll elénk, aki — miután három oldalról is megközelítette ugyanazt a problémát, megszólaltatva a csatadalok ritmusát, az ódái zengést, az elégia alt hangjait — „fó lelkiismerettel és elkészült elmével", egyszerűen és higgadtan vallja:
