Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)

dat termékenyíted meg, s méhednek gyümölcse teljességgé lészen. Mert teljes vagy az Időben, amely elérkezett. Napjaid napjaimból valók, éjszakáid éjszakáimból valók. Megáldalak az időben, amely elérkezett.

Ezu'án a király a nap felé fordította homlokát, és megáldotta a napot.

— Sugaraid írtak minden jelet a homokba, az én kezem által. A te fényed sátorában emelkedik az én birodalmam; te vagy a tűz, amelyben a mindenség arca megtisztul. Ragyogj teljes dicsőséggel az időben, amely elérkezett.

A király elindult a füvei benőtt nagy téren. Amerre ment, a fák és a bokrok meghajoltak előtte. Sokáig ment, napokat és éjszakákat hagyott maga után, mire elért a nagy vizek partjára.

S ekkor megáldotia a vizeket:

— A föld vére vagytok. Néma erőfök a mélységekből a fák csúcsáig viszi az életet. Feloldjátok a feloldandókat, általatok válik élővé az élet. A föld vére vagytok. Oldjatok és kössetek, bontsatok és építsetek akaratom szerint az időben, amely elérkezett.

Oj nappalok és új éjszakák követték egymást. A király birodalmában virágba borultak a fák, a bokrok; minden növény kibontotta virágait. A mezők megteltek illatokkal. Ekkor a király megáldotta a növényeket.

— Értetek van a föld, a nap, a víz. Értetek oldja a víz a föld sóit, hogy növekedjetek, érte'ek adja a nap a melegét, hogy növekedjetek. Ti vagytok a megújulás, ti vagytok a diadalmasok. Növekedjetek, újuljatok, virágozzatok, és hozzatok gyümölcsöket az időben, amely elérkezett.

A király áldó szavai a mély csöndbe hulltak. Ment nyugodt méltósággal a végtelen mezőkön, nappalok és éjszakák maradtak mögötte, s a váltakozó évszakok elsuhantak. A növények birodalma a természet örök ritmusában elenyészett és megújult, némán, a király akarata szerint.

A király és a kisfiú a szobában ült. A szoba falai között a nappal fényein lassan eluralkodott az alkonyi félhomály. A király a kisfiúnak a virágzó mezőkről mesélt, a füvek, a fák és minden növény méltóságáról. A kisfiú figyelmesen hallgatta a király szavait, figyelt, és nem kérdezett semmit. A király szavai nyomán feltárult előtte egy ismeretlen, csodás birodalom. Ami kint volt, az itt a falak között nem létezett. Kívül maradt a háború, halottaival, romba dőlt házaival, füstjével, kormával, éhségével, nyomorúságával.

A király szavait a kicsapódó ajtó csattanása szakította félbe. Három katona jött be a szobába, egy asszonyt közrefogva. A katonák bezárták az ajtót, s az egyik az asz- szonyt a szoba közepére lökte.

A király felállt.

Az egyik katona felemelte a puskáját.

— Falhoz! — parancsolt a királyra.

A király engedelmeskedett. A kisfiú ijedten bújt hozzá.

A katonák az asszonyról lerángatták a ruhát, s az ágyra lökték. Az asszony meztelen teste fehéren világított a félhomályban. A király eltakarta köpenyével a kisfiú arcát.

Az asszony védekezni próbált. Az egyik katona megütötte.

— Csend! — mondta.

— Siess! — sürgette a másik.

Az asszony még mindig védekezett. A katona újra megütötte. Az asszony nyöszörgött.

Az aszony a falhoz húzódott. A másik katona újra a hátára fordította.

— Te következel — mondta a harmadiknak, mikor otthagyta az asszonyt.

Az asszony feküdt, már nem védekezett, csak halkan sírt. A harmadik után újra az első ment az asszonyhoz.

A király a falnál állt, nézte az asszonyt és a katonákat, s erősen szorította a kisfiú lejét. A növekvő sötét megtelt erőszakkal, gyalázattal, amely megsűrűsödött, szinte tapinthatóvá vált. De a király már nemcsak ezt látta. Nem egy asszony megerőszakolásának volt a tanúja. A király tekintetében az asszonyi test átváltozott, mássá lett. A föld asszony-testét látta meggyalázva, amelyet megáldott. Eltávolodott tőle, nagyon messziről nézett le rá; látta a vergődését, látta megsokasodott fájdalmait, s látta a tehetetlenségét. Látta remegését, a háromszoros gyalázatot, amelyben tisztaságát meghempergették; látta az ütések nyomán felszakadó testet, a föld asszony-testét,