Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)
amelyre eljövendő birodalmát építette. S tudta, hogy beteljesedett rajta az Idő. A katonák elmentek. — Menj haza, fiam — mondta a király a kisfiúnak. A kisfiú elment. A szobában csend volt. A király még mindig a fal mellett állt. Lehunyt szemmel valahová befelé nézett, mélyre, oda, ahol az idő születik. Az asszony összeszedte ruháit, felöltözött. Néma volt, mintha nem is élne. — Menj haza, lányom — mondta a király. — Nem téged gyaláztak meg, hanem a földet. Te a föld vagy, amelyet megáldottam. Az vagy, aki befogad, s aki befogadtat. Te vagy a teljesség. Eredj, elbocsátlak. — Imre bácsi... — nyöszörgött az asszony — Imre bácsi... Véget ért a háború. Az idő átváltozott, tapinthatóvá vált; újból lett virág és fa, ég és lomb, föld és víz, levegő és fény. Mozgás a mozdulatlanságban, zene, amelyet csak a növények értenek, riimus, amelyre minden megmozdul. A király nézte az áradó szerelmet, nézte a növények mámoros egyesülését, hallgatta hangtalan ritmusokat, a színeket, a fény hatalmas áradását az akácfák alatt. Dőcziék pakoltak, Kovácsék pakoltak, és pakoltak Vargáék és Domonkosék is. De pakoltak Kissék, Nagy-Jóék és Rudasék is. Csak a királynak nem kellelt pakolnia. A falu utcáján végig teherautók álltak, mint régebben, a háború idején. A teherautók napokig hordták a gazdák ingóságait az állomásra, s ott mindent vagonokba raktak. A félfülű Koócs még a trágyát is az autóra rakatta. — Nem hagyok itt semmit — mondta dühösen. A pincéből felgurították az üres-hordókat, egy autó betolatott az udvarba, s a hordókat felrakták az autóra. Koócsné szipogott. — Hallgass — mordult rá Koócs, majd a sofőr felé fordult. — Gyerünk hátrább, felrakjuk a kocsit is. Kiszedte a kerékszögeket, megemelte a lőcsöt, kiakasztotta a kampóból, s a földre dobta. Leszerelte a saroglyát, majd a kocsioldalakat. Az emberek az autóra rakták a kocsi részeit. Közben Koócs állandóan morgott, mint a dühös eb. Legtöbb baj az állatokkal volt. Az aprójószágot ketrecbe rakták; a lovak, disznók és marhák elszállítása volt a nehezebb. Főleg a lovaké, azok a lármától idegesek lettek, riadoztak. Domonkosné a lányával és vejével rakodott. Váltig hajtogatta, hogy ő nem megy, hogy az ura sírjánál marad, sírt, s napjában kétszer-háromszor kiment a temetőbe. Megállt az ura fejfája előtt, és nézte a sír fel;.úpozott földjét. A király minden udvarba benézett, mindenhol megállt. Nézte a lassan kiürülő házakat, az ágyak, a székek, az asztalok mozdulását; nézte, hogyan válnak csupasszá a falak, hogyan lesznek az udvarok puszták. Amerre ment, mindenhol ásító üresség fogadta; a dolgok hiánya, amelyekkel az ember benépesítette a helyet, ahol megszületett, ahol felnőtt, dolgozott, a helyet, ahol élt, s amit magáénak tudott. A Nagysoron is üresség és félelmetes csend. A kémények füstje nem szállt fel az égre, nem lobogott a játszó gyermek kiáltása, semmi zaj sem hallatszott, ami az életet jelezte volna. Az autók minden mozdíthatőt elvittek. Csak a nevek maradtak meg egy ideig a királyban, de nemsokára a nevek is elkoptak. Dócziék mentek el utoljára a faluból. — Isten áldjon, Imre — mondta az öreg Dőczi a királynak. — Isten áldjon, és vigyázz mindenre. A király egyedül maradt a faluban. Bolondnak látták, s a bolond senkinek sem kellett. Beteljesedett az idő, gondolta a király az üres utcákat járva. Bement a kapu nélküli udvarokba, bement a tárt ajtójú házakba, hosszan álldogált az üres szobákban, mintha valamit keresett volna. Az idő folyóként hömpölygött láthatatlan medrében, s az időben minden megújult és minden elenyészett. Nehéz őszi esők zuhogtak a fákra, háztetőkre, a háború óta itt maradt romokra, s az utakra, amelyeken senki sem járt. A szél szerteszőrta a növények apró magvait, a magok megkapaszkodtak az utca porában, a házfalak repedéseiben, tavasszal kicsíráztak, és növekedtek. Gyökerük
