Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)

helyét. Az emberek sző nélkül munkához láttak. A csákányok éle tompa csattanással vágott a fagyos földbe.

Már egy jó órája vágták a földet, amikor a parton túlról lőni kezd'ek rájuk. Az emberek a hóba feküdtek. Csak a király nem feküdt le a hóba. Dolgozott tovább, mintha mi sem történt volna.

Ahogy a géppuska elhallgatott, az emberek felkeltek a hóból, s újra dolgozni kezdtek.

Mikor másodszor lőttek, Garas Péter a földre esett. Egy katona odakúszott hozzá, és hátára fordította. Garas Péter meghalt.

A király is odament Garas Péterhez. Megállt fölötte, s nézte a hóban azt a fekete foltot, amely pár perccel ezelőtt még Garas Péter, a gazda, aki mindennek tudta az idejét. Szántott, vetett, aratott, állatokat nevelt, keményen dolgozott egész életében. Volt két fia is. Mind a kettő meghalt a háborúban.

A katonák újra az árokba parancsolták az embereket. Most már akkor is dolgozniuk kellett, ha lőttek.

Az árok így gyorsan mélyült. Az alvégi Szabó Istvánnak a karját érte a golyó. A katonák bekötözték Szabó István karját, de nem engedték haza.

Hajnal volt, mire befejezték az árokásást. Garas Péter mellett ekkorra már Domonkos Pál és Varga József is ott feküdt. Megsebesült az egyik katona is, Koócsnak pedig a bal fülét tépte le a golyó.

Mire a faluba értek, reggel lett. Elült a szél, s a fekete varjak birtokukba vették a tájat.

Délelőtt a Dócziék kertjében egy fiatal katonát odakötöztek egy diófához. Szájába tojásgránátot vertek, s a gránátot felrobbantották. A fej nélküli katona teste egész estig ott volt a diófához kötözve. Este levágták a diófáról, a csonka testet feldobták egy kocsira, és elvitték.

A király a kisfiúval végignézte, amit a katonák csináltak.

Amikor a halottat elvitték, a király fejszét ragadott, és kivágta a diófát. Lenyeste az ágait, törzsét feldarabolta, és darabonként hazacipelte. Három napon át hasogatta a diófa törzsét, s a hasábokból máglyát rakott. A negyedik napon meggyújtotta a máglyát. A nyers diófa nehezen fogott lángot, de mikor lángra gyűlt, hangos ropogással égett.

Az égő máglya körül elolvadt a hó, és kiengedett a fagy.

— Bűnös fa voltál — mondta a király a lobogó máglya előtt —, bűnös fa voltál, nem az én birodalmam fája voltál.

A király udvarában sokáig égett a máglya.

Az akácfák és a kerítés mentén álló bodzabokrok nézték a fel-felcsapódó lángokat. Nézték a királyt, aki igazságot tett. Tisztelettel nézték a királyt. S ekkor a király feléjük fordult.

— Az igazság beteljesedett. Hajoljatok meg az igazság előtt.

Az akácfák és a bodzabokrok meghajtották koronájukat a király előtt.

— A királyról tisztelettel — szólt a király.

— A királyról tisztelettel — mondták utána a fák és a bokrok.

A királyról tisztelettel. — A szél tovább sodorta a köszöntést a növények birodalmába. A hang végigborzolta a nádasok sűrűjét, a tóparti füzeseket, elért a hegyek lábához, ahol nehéz hótakaróban a zöld fenyők álltak. A fenyvesek is továbbmondták a király szavait. Az alvó növények felriadtak a hangra, száraz leveleik megzizzentek, majd újra csend lett, mély, téli csend.

A máglya elégett. A diófából egy marék hamu maradt, a szél felkapta, és messzire röpítette. A diófa hamuja elkeveredett a háború hamujával.

A máglya helyét reggelre belepte a hó.

A király átlépte az éjszaka kapuját. Oj ajtó nyílt meg előtte. Az ajtó mögött lépcsősor vezetett lefelé. A király lement a lépcsőkön. Fűvel benőtt nagy térre ért, a téren fák és bokrok álltak. Felettük ragyogott a nap. Az ég felhőtlen volt, és nagy viharok utáni tisztasággal ragyogott. A föld pedig erőivel volt teljes. Mélységeiben éltető ásványok oldódtak a növények gyökerei számára.

A király megáldotta a földet.

— Asszony vagy te, és férfi is vagy, aki befogadsz és aki befogadtatsz. Önnönmaga-