Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)

alig akadt. Ami állat volt, elvitték már régen, s ami kevés megmaradt, azzal alig volt gond, s aki tudta, elrejtette pincébe, padlásra.

Azután már a király sem állt ki az utcára nézni a katonák vonulását. Megbetegedett, lázasan feküdt az ágyban, füléhez nem ért el a távoli dübörgés; valami mély csend fogta körül, betakarta és elrejtette. Számára a kinti világ megszűnt létezni. A hó, a fagy, a háború a ház falain kívül maradt. Bent a király birodalma élt, amely majd elérkezik az idővel.

Csend volt, s a király hallgatta a kinyíló csendet. A csend kék volt és tiszta, hasonlított a nyári éghez, amely betakarja a hegyeket és a hegyek lábánál hömpölygő folyókat. S e kékségben képek vonultak el előtte, a képeken különös jelek, ábrák, amelyeket ő rajzolt a porba, s amelyek most megelevenedtek. Minden nagyon távoli volt, áttetsző, mint a pohárba öníött víz. Öriási fák álltak az utak mentén, koronájuk az eget tartotta büszke méltósággal. Minden fának különböző színű volt a kérge, s mindegyiknek más és más formájú a levele.

A síkságokat benőtte az embermagasságú fű, s úgy hullámzott a szélben, mint a tenger. A síkságokat folyók, patakok szelték át, de a folyók és patakok fölött egyetlen híd sem állt. A partokat nem kötötte össze semmi.

E táj fölött csend volt, végtelen csend.

A szél nem zúgott, a hullámzó fű nem zizegett, s a folyók hullámai némán csapódtak a partokhoz.

Érintetlen volt minden.

A folyókban nem voltak halak, a levegőben egyetlen madár se szállt, s a réteken sehol egyetlen állat. Az utakon se járt senki. Ember nélküli birodalmat látott maga előtt a király. A növények hatalmas birodalmát, amely állandó újulással mindent eltakar és mindent megtisztít. Szelíd, türelmes biztonsággal visszahódít mindent, amit egykor elvettek tőle, s a maga határtalanságában felold minden határt.

Ez volt a király birodalma, ezt jelentették a porba rajzolt jelek. Csak ezt, és ezen túl semmit.

S kint a decemberi fagyban hadak vonultak, faluk, városok váltak romhalmazzá, égett minden éghető; emberi és állati hullák hevertek szerte az utcákon és az utak mentén.

A királlyal a kisfiún kívül senki sem törődött. De a kisfiú mindennap eljött hozzá, kitisztította a tűzhelyet, gallyakat tördelt, és befűtött. Utána leült a padra, és nézte a beteg királyt. Néha kérdezett tőle valamit, de a király csak ritkán válaszolt.

Karácsonyra elmúlt a láza. A király felkelt az ágyból, de még nem ment ki az utcára. A kisfiú eljött hozzá, tüzet rakott, s leült a padra.

— Nagyon hideg van — mondta a királynak.

— Tudom — mondta a király.

— A Csóka bácsi is meghalt.

— Meg?

— Fát vágott, odalőttek, ilyen lyuk lett a hátán — mutatta az öklét a kisfiú.

A király hallgatott, majd felállt az ágy széléről, odament a tűzhelyhez, s kezét a forró vas fölé tartotta.

— Pedig jó ember volt — mondta a kisfiúnak. — Csóka Lajos jó ember volt.

— A nyulaimat is ellopták.

— Mindet?

— Mindent. Tegnapelőtt. Este még adtam nekik szénát.

Lövések robbantak, megremegett az ablak. Majd ismét és ismét. Utána mély csend lett.

— Nemsokára újra kezdik — mondta a kisfiú. — Lemehetnénk a pincébe.

A király nemet intett.

— Várni kell és hallgatni — mondta a király.

— A Téglásék házát is szétlőtték.

— Fáradt vagyok — mondta a király —, elfárasztott ez a tél. Nagyon nehéz ez. Mindennap újra és újra... És nemcsak a házak, és nemcsak az emberek, hanem minden, a hó, a szél, a fagy, a fák; itt belül, ahol minden másként van elrendezve, és ott kívül is... Nehéz, nagyon nehéz... Fáradt vagyok.

Ojra lőni kezdtek. A ház falai minden robbanás után megremegtek.