Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)
— Hazamegyek — mondta a kisfiú, amikor csönd lett. — Édesanyám azt mondta, jobb, ha ilyenkor otthon vagyok. — Jó — mondta a király —, eredj haza. Majd magam rakok a tűzre. A kisfiú köszönt, és hazament. A király rakott a tűzre. A tűzhely ajtaját nyitva hagyta, és sokáig bámulta a tűz lobogását. Néhány nappal később a kisfiú megint eljött a királyhoz. Mikor benyitott, a király az ablak elő t ült a pádon. — Imre bácsi — mondta a kisfiú —, találtam valamit. — Na, mu ásd. — Nincs itt. Jobb volna, ha Imre bácsi eljönne megnézni. — A kisfiú izgatott volt. — Jó — mondta a király. Magára terí ette a köpenyét, s a kisfiú mellé állt. — Hol van? — A Nagyék szérűjében, a szín alatt. — Hol? — A szérűben a szín alatt. A cséplőgép kereke mellett. A kisfiú kinyitotta az ajtót. Az udvart magas hó takarta. A nádtetőről, erősen a nádtövekhez tapadva, hosszú jégcsapok függtek. Fújt a szél, ropogtatta az akácfák fagyos ágait. A ház előtt az utcán katonák és lovaskocsik vonultak. A kisfiú nem az utca felé indult, hanem hátra, a kertnek. Kerítés sehol se volt már, csak itt-o't állt ki a földből egy-egy oszlop, amely a kerítések helyét mutatta. A kertekben döglö't lovak hevertek, némelyikből lekanyarítottak egy darabot. A Szőlősék kertjében egy katona feküdt, hiányzott a fél lába. Sebesült lovak álldogáltak kicsapva a kazlak mellett, kedvetlenül szálalták a fagyos szalmát. Később még két halott katonát láttak, a hó már félig betakarta őket. A Vak Jobbágy kertjében kiégett harckocsi váza állt. — Ezt kedden találták el — mondta a kisfiú. Továbbmentek, át a kerteken. A Nagyék szérűjében, a szín alatt cséplőgép állt. A kisfiú előreszaladt a hóban. A cséplőgép előtt megállt. — Itt van — mondta a királynak, s a cséplőgép kereke mellé mutatott a földre. A földön egy hosszúkás csomag feküdt, újságpapírba csavarva. A király lehajolt, szétbontotta az újságpapírt. A papírban halott újszülött volt. Teste vörös és kemény, akár a kő. — Eltemetjük — mondta a király. A parányi testet visszagöngyölgette az újságpapírba, felemelte, és elindult a kerítés nélküli udvarokon át hazafelé. A kisfiú némán követte. Mikor visszaértek a király udvarába, a király a legnagyobb akácfa alatt kijelölte a sírt. A pici halottat a hóra fektette. Lapátot, ásót és csákányt hozott. A lapáttal elhányta a havat, s a csákánnyal felvágta a fagyos földet. A föld nagy darabokban szakadt fel. A felvágott földet kilapátolta, utána újra a csákánnyal dolgozott. — Mi a neve? — kérdezte a kisfiú. — Neki még nem volt neve — mondta a király. Havazni kezdett. A hő apró, szúrós kristályokban hullott. Távol géppuska kattogott, utána ágyúgolyók robbantak. — Ha nincs neve, akkor mit írunk a fejfájára? — Megkereszteljük — mondta a király. — Az ember névtelenül születik a földre, de nem távozhat el névtelenül. Valamit mindenki hagy itt maga után. Ha többet nem, legalább egy nevet. Ez fontos. A király a gödörből kidobta a felvágott földet, bement a szobába, s egy bádogbögrében vizet hozott. — Milyen nevet adunk neki? — Legyen Éva — mondta a király. — Inkább Istvánnak kereszteljük. — Nem lehet. — Miért? — Mert kislány.
