Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)

A kisfiú a király udvarába ért. Táska volt a hátán, kezében egy sárgaréz töltényhüvely.

— Eljöttem — mondta a királynak, mikor becsukta maga mögött az ajtót.

— Látom — mondta a király.

— Bezárták az iskolát.

— Ülj le — mondta a király.

A kisfiú az ágy mellé tette a hátitáskát, és leült. Nézte a királyt, s várta, hogy mondjon valamit, de a király hallgatott.

— Bezárták az iskolát — mondta újra a kisfiú.

A király ránézett, és bólintott, mint aki mindezt már nagyon régen tudja.

— Imre bácsi — kezdte megint a kisfiú —, miért vannak az iskolában katonák?

— Üzenet érkezett — mondta halkan a király —, nagy tél lesz, hó és fagy. A hó mindent elborít, mindent betakar, a világból csak a tornyok látszanak majd... Közeledik az idő érkezése, hallom a messziről jövő dübörgést a felhők éjszakájában... Széllel jön a hideg, végtelen terekről, hegyek indulnak vele, magasságok és mélységek. Felszakadnak az utak, leomlanak a házak falai, minden határ szétporlik az idő érkezésekor. Füstben és tűzben, fagyban és halálban, letört fák teste fölött, és fekete madarak lepik el az emberek lakóhelyét.

A szűk szoba félhomálya a király szavai nyomán elmozdult, egyre növekedett, falai kitágultak. Nehéz robbanások zaja úszott a levegőben, a folyók zavaros áradata habzón csapott át a leszakadt hidak felett, s partok mentén emberi csonkok hevertek szana- széjjel. A nap arca elé olajbűzös felhők tornyosultak, a felhők aljáról iszonyatos villám-ostorok csaptak a hegyekre, s a villámvert testű hegyek jajgattak a fájdalomtól. A láthatár peremén, mint csordába gyűlt állatok, emberek rohantak céltalanul az Ismeretlen felé. Felettük furcsa testű repülőgépek szálltak, mögöttük tankok lánctalpai szaggatták a földet. Minden egy irányba haladt, előre, megállíthatatlannak tűnő mozgással.

De a király, kezének egyetlen mozdulatával, megállított mindent. A rohanó emberi alakok szobrokká merevedtek, a zuhanó hídpillérek megálltak a levegőben, és megmerevedtek a felhők alján születő villámok. A zuhogást, a dübörgést elnyelte valami időn túli nehéz csend. S e csendben, mint üvegről a párát, a király letörölte szeméről a látomást.

A kisfiú az üres töltényhüvelyt forgatta a kezében, és valamin erősen gondolkodott. A király a tűzhelyhez ment, térdén eltört néhány száraz gallyat, kinyitotta a tűzhely ajtaját, s az eltört gallyakat a tűzre tette.

— Hát ezért — mondta a király, és becsukta a tűzhely ajtaját. — Ezért, mert ez könnyebb.

Visszaült előbbi helyére az ablakhoz, és sokáig elmerülten nézett valamit az üres asztalon.

— Imre bácsi — kérdezte a kisfiú —, az 1 betű után mi következik?

— Az utolsó után nem jön semmi.

— A könyvben az 1 u*án még sok betű van.

— Az mindegy — mondta a király —, neked az az utolsó, s az utolsó után nem jön semmi. Minden jel mögött, amit a porba írunk, a semmi áll. És az utolsó jel mindig ugyanolyan, mint az első.

A kisfiú nem értette a királyt. Felállt, s az üres töltényhüvelyt a zsebébe csúsztatta.

— A tanító úr is elment katonának — mondta.

Valamivel később megkérdez'e:

— Mit csinál majd a tanító úr a katonáéknál?

A király nem felelt. Nézett maga elé, és hallgatott.

A december hóval és hideggel érkezett. Vonultak benne a katonák. Autók, ágyúk, nehéz tábori szekerek. Vonult a félelem, a kétségbeesés, vonult az éhség, a halál. A pusztulás nyomát varjak fekete seregei követték a decemberi havazásban.

— Rendben van — mondta nekik —, rendben van, s állt dideregve a csikorgó fagyban. Állt, és nézte az autókat, a nehéz szekereket, a szekerek előtt a lovakat s a lovak száján kicsapódó párafelhőket. Egyedül volt, egyedül nézte a vonulást, mert a többiek bezárkóztak félelmükkel a házak falai közé, tehetetlenül, némán. Munkájuk