Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)
a nappal és az éjszaka is. Minden azon az úton megy előre, amit ő a homokba írt vonalak által kijelölt. A nap útját követi minden. Délelőtt és délután, hajnalban és este. Felállt, néhányszor végigjárta a szoba hosszát, előre és vissza. Vállára terítette kabátját, kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön. Tekintete végigsuhant a lombjukat vesz'ett akácokon s a kerítés tövében hallgató bodzabokrokon. Egy ideig figyelte a falu fölött remegő zajt, nézte a felhők mozdulatlannak tűnő szürkeségét s az eső sűrű szálait, ahogy hideg közönnyel a földre hullnak. Ogy indult el, hogy az ajtót nem zárta be maga mögött. Az utca közepén ment, a két árok között, egyenesen a Nagyutca felé. A Nagyutcán autók álltak, az autók mellett katonák várakoztak. A házak komor tisztelettel nézték a katonákat. A király ment az autók mellett, s a katonák vállára tette nehéz kezét. — Rendben van, fiaim — mondta —, rendben van. Később pedig: — A király eljött közétek, a király veletek van. A katonák előbb nem értették, mit akar az öreg, de valaki a faluból felvilágosította őket. A katonák nem nevettek Lükeimrén. Inkább megilletődve álltak előtte, s ha kezét a vállukon érezték, s a hangját hallották, elszomorodtak. — Ki tudja — mond+a az egyik katona —, talán nem is bolond. Vállát az autónak támasztotta, s nézte az öreget, ahogy koszos köpenyben, ócska bakancsban végigment az autók mellett, nézte, ahogy bütykös kezét felemeli, s hallgatta a szavait. Volt benne valami fenséges, valami tiszteletet parancsoló. — Talán nem is bolond ... Király a katonák között. Szakadt köpenyben, szakadt bakancsban, koszosán, ázottan a falu mély sarában. Körülötte autók, katonák, fegyverek, emberek, háború, halál, nyomorúság. S ő ott áll a sárban, s valahogy mégis minden fölött, valami ismeretlen magasságban, arca komoly, méltóságos, s keze a katonák vállához ér. A felhők alatt repülőgépek szálltak. Előbb kört írtak le a falu fölött, elrepültek, a távolban megfordultak, s indultak visszafelé. — Légiriadó! — kiabáliák a tisztek az autók mellett. — Légiriadó! Légiriadói A katonákat a parancs ellökte az úttól, szétszaladtak az udvarok mélyére, minden mozdulatlanná merevedett. A repülőgépek a Nagyutca fölé igazodva sebesen közeledtek, s szárnyuk alól lángnyelvek csaptak ki. A golyók végigverték az autőkaravánt. Néhány au'ő kigyulladt. A király egyedül állt az utcán, nézte a támadó gépeket, hallotta a fegyverek éles kattogását, a golyók süvöltését, s azt is, amikor tompa reccsenéssel a földbe csapódtak. Nyugod'an állt, mert tudta, hogy őt semmi baj sem érheti. A repülőgépek háromszor lőtték végig az utcán álló gépkocsisort, és belevesztek a szürke esőbe. A levegő megtelt az égő au'ók bűzével. Az emberek lassan előjöttek a házakból, pincékből, s nézték a katonákat, akik a tüzet oltották. A király pedig az embereket nézte, akiket ismert. Az emberek álltak az esőben, és nem értettek semmit. — Bolondnak bolond a szerencséje — mondta az egyik. Két katona meghalt, öt megsebesült. A sebesülteket elszállították, a halottakat a templom mellé temették el. A kiégett au*ókat félrehúzták, s a karaván elindult. Az utca nemsokára újra megtelt katonákkal, de ezek a katonák nem pihenni álltak meg. Végigjárták az udvarokat, és összeszedték a lovakat, marhákat. Hiába tiltakoztak a gazdák. Rég elmúlt dél, mire elmentek. A nehéz szürkeség megsűrűsödött a házak felett, nagyobbra nőttek a kétségbeesés és nyomorúság hideg tócsái. A király körül hallgattak a fák, a kertek, a házak, a letaposott kerítések s az üresség nyitott tenyerei a házfalakon belül.
