Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Rákos Péter: Lukács György esztétikájának summája

kodőról lévén sző, nem meglepő következtetés, de nem Is ez az érdekes, hanem Lukács érvelése, s a mód, ahogyan elméletét konstruálja.

Eddig azonban csupán határesetekről volt szó; Lukács fő gondja pedig az, hogyan választható külön az esztétikai visszatükröződés a „mindennapi élet“ visszatükröződésétől. Az ember köznapi gyakorlatában ugyanis a visszatükröződés különféle formái egyetlen konglomerátumban vannak adva; ebből szakadtak le és önállósultak az idők folyamán némely sajátosabb formák. Elvben kétféle visszatükröződést lehet megkülönböztetni: a „dezantropomorfizálót“ és az „antropomorfizálót“: az elsőre a tudomány a példa, a másodikra Lukács érdeklődésének központi tárgya, a művészet. (A kettő között nincs kínai fal — az Esztétikában Lukács a nála megszokottnál is körültekintőbben fogalmaz, kategorikus kitételeit gyakran mérsékeli olyasfajta határozószókkal, mint „rendesen“, „többnyire“, a dolgoknak „affinitásaik“ vannak, bizonyos irányba .konvergálnak" stb.) A modern antropomorfizmus már annyira szubllmálódott, hogy lépten-nyomon beszüremlik a tudományok módszertanába, anélkül, hogy ez a felszínen megnyilvánulna. Lukács példának a Heisenberg-féle bizonytalansági relációt hozza fel. Az elektronok „szabad akaratáról“ szóló világnézeti gyökerű tanítás azonban Lukács szerint mit sem változtat a tudomány lényegében dezantropomorfizáló jellegén. Az sem játszik szerepet, hogy olykor még a matematikai tételek esetében sem közömbös, ki fedezte fel őket vagy mi volt későbbi sorsuk. A tudományt a „magánvaló“ érdekli, iparkodik megtisztulni mindennemű antropomorf behatástól, s ebben a tekintetben n'ncsen különbség a természettudományok és társadalomtudományok között. „A társadalom tudományos megismerésének szintén társadalmilag létrejött tárgya van..., de ha egyszer már létrejött, akkor éppen olyan magánvaló, mint a természet tárgyai" [1, 207).

A művészetnek és a tudománynak a dezantropomorfizáciő ismérve alapján történt különválasztása persze nem jelenti azt, hogy a művészet az antropomorfizáló tükrözés egyedüli válfaja. A vallás például szintén antropomorfizáló visszatükrözés, de Lukács nyomban disztingvál: míg a művészet tudatosan és bevallottan fiktív, a vallásban (és persze a mágiában) a fiktív elem igényt tart rá, hogy a valóságban ismerjék el.

A művészet az antropomorfizáló visszatükrözésnek az a típusa, amely az emberből indul ki és az ember felé tart: teljes mértékben „e világi“ (diesseitig): „A művészet, az esztét kai elv gyakori elutasítása Tertullianustól Kierkegaardig nem véletlen, hanem inkább annak bizonyítéka, hogy született ellenségeinek táborában felismerték valódi lényegét“ (1, 24). De térjünk még vissza az antropomorfizáló és dezantropomorfizáló ábrázolásmód közötti alapvető különbséghez. Az antropomorfizáló ábrázolásról általában el lehet mondani, hogy „az ember szubjektivitását a_ valóság objektivitásába vetíti“. Prótagorasz tétele itt érvényes: a valóság esztétikai visszatükröződésénél az ember valóban minden dolgok mértéke. Ami a filozófia más területein idealizmusnak számítana — figyelmeztet Lukács —, itt egyszerűen ténymegállapítás: szubjektum nélkül nincsen objektum. Lukács sok energiát fordít annak bizonyítására, hogy ettől még a művészet és az esztétikum nem lesz a szubjektivizmus martalékává, s végképpen nincs szó holmi egyéni szubjektumokról: „nem az X-re vagy Y-ra gyakorolt hatás, hanem a műalkotás így vagy úgy ható tárgyias szerkezete (gegenständliche Struktur) a döntő“ (1, 207). Azaz (és itt Lukács egy hagyományos filozófiai megoldásra támaszkodik) a szóban forgó szubjektivitás kollektív természetű, ez emberi nem (Menschen- gattung) szubjektivitása, amely persze az egyén szemszögéből interszubjektivitása (vagy szubiektumon kívülisége) révén objektívnek tűnhet fel. Ha pedig már adva van az objektivitás ismérve, nem vitathatunk el az esztétikai visszatükröződéstől valamelyes saiátos „igazságot“, ha óvadokunk is a tudományos megismerés mércéjét alkalmazni rá. Az esztétikai szubjektivitás az objektív világ lényegét szólaltatja meg.

A szubjektivitás alapvetően fontos kérdésére Lukács későbbi fejtegetéseiben is visz- sza-visszatér, nevezetesen abban a fejezetben, amely a kant—hegeli „magánvalótól“ és „számunkra valótól“ egyaránt különböző „magáért való“ (önmagáért létező) műalkotást tárgyalja. Miután e helyütt is hangsúlyozta, hogy a művészi visszatükröződés szubjektivitásának semmi köze az önkényességhez, tétele alátámasztására és illusztrálására Cézanne-t idézi (2, 272), aki a művészetről mint „az érzéki észlelések felvevő szervéről, regisztráló készülékéről“ beszél, amely bizonyára „jó, érzékeny és bonyolult. De ha közbelép, ha kísérletet mer tenni a nyomorult arra, hogy az átfordítás