Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - HAGYOMÁNY - Angyal Endre: Jegyzetek Várkonyi Nándorról

1930 körüli Pécs szellemi életében, amelyet akkor elsősorban a lendülettel működő egyetem és a Janus Pannonius Társaság jellemzett.

Nemcsak a magyar írók foglalkoztatták, hanem a világirodalom nagyjai is: Dosztojevszkij, Flaubert, Claudel, Gide, France. Elmék, eszmék címmel 1937-ben kötetben is megjelentek pompás világirodalmi tanulmányai. Sokat is fordított, angolból, franciából, németből, olaszból.

Sajnos, 1940-ben a rövidlátó magyar művelődéspolitika megszüntette a pécsi bölcsészkart. Sokan úgy gondolják, hogy ez talán német nyomásra történt, mert a Hitler-fasiszták arra számítottak, hogy győzelmük esetén Pécsett, a „Schwäbische Türkei“ központjában, német egyetemet állítanak fel. A baranyai magyarság természetesen védekezett, s e védekezésnek volt egyik gesztusa, hogy 1941-ben megindult a Sorsunk.

1948-ig élt ez a csakhamar országos hírű folyóirat: mindvégig Várkonyi Nándor szerkesztette. Munkájában Pécs és az ország kitűnő írói támogatták. Bár a folyóiratot Babits Mihály is üdvözölte, eszmei bázisát elsősorban a népi Írók jelentették: Kodo- lányi János, Németh László, Veres Péter és ennek a körnek több más tagja. Az erdélyi Nagy István személyében a munkásirodalom is képviseletet nyert. Mindez akkor programot jelentett, csendes, de szívós ellenállást a németesítő törekvések és a fasizmus ellen.

Jelentek meg természetesen a Sorsunkban olyan írások is, amelyeket ma vitathatóknak, vagy legalábbis kiforratlanoknak érzünk. Mégis, a nyolc esztendő mérlege egészben véve pozitív, annál is inkább, mert Várkonyi és íróbarátai már Pécs felszabadulása (1944. nov. 29.) után keresték a módját a folyóirat újból való megindításának. 1945-ben valóban újra meg is jelent a Sorsunk, ekkor azonban már nem a megszűnt Janus Pannonius Társaság, hanem az újonnan alakult Batsányi Társaság égisze alatt. 1945— 1946-ban — a hiányzó bölcsészkar pótlására — tanárképző tanfolyam működött a pécsi egyetemen: ennek tanárai közt is ott láttuk Várkonyit.

Sajnos, a kibontakozó személyi kultusz 1948-ban lehetetlenné tette a folyóirat további létezését, s a bölcsészkar újból való felállításának tervét is elvetették. (Ma is csak jogi és orvosi kar működik Pécsett, azonkívül az inkább gyakorlati célokat szolgáló Tanárképző Főiskola.) Várkonyi egy ideig a Pécsi Egyetemi Könyvtár igazgatója volt, aztán nyugalomba vonult. Mint maga mondta: azért, hogy háborítatlanul élhessen irodalmi munkájának.

Térjünk vissza azonban a negyvenes évekbe. Várkonyi — mint mondottuk — ekkor szívvel-lélekkel a népi írók törekvéseit támogatta, mert bennük látta a terjeszkedő hitlerista törekvések legjobb ellenszerét. Különösen meleg barátság fűzte Kodo- lányi Jánoshoz: a baranyai születésű nagy író többször volt Várkonyinak vagy pécsi barátainak vendége. „Csizmások“ — így nevezték gúnyosan a Sorsunk gárdáját a széplelkű és finomkodó „urbánus“ írók táborában.

A népi írók állnak Várkonyi irodalomtörténetének új, teljesen átdolgozott változatának középpontjában is (Az újabb magyar irodalom 1880—1940J. Ez a könyv 1942-ben jelent meg, két évvel a Magyar katonaköltők (1940) után. Tinódi, Balassi, Zrínyi, a barokk kor nemesi lírikusai (köztük a magyar-szlovák Beniczky Péter), a kuruc költők, a XVIII. századi testőrírók vonulnak fel a Magyar katonaköltők lapjain. Tárgyalását Gyóni Géza bemutatásával végzi. Ebben a műben is bemutatkozik Várkonyi nagy erénye: a tömör, frappáns, lényegre tapintó fogalmazás. A Zrínyi Miklós fejezetben például ezt a kitűnő mondatot olvashatjuk: „Zrínyi egy folytonos eposzban élt, s az eposz őbenne."

A „népi" orientációt szervesen kiegészíti Várkonyinál a „dunántúli“ orientáció. A túlzott Budapest-centralizmus ellenében tudatosan vállalja a dunántúli irodalom patroná- lását. Segítőtársa ebben a munkában elsősorban Pavel Ágoston, a szombathelyi író és tudós, a szlovén—magyar kapcsolatok érdemes kutatója. Pavel folyóirataiban, a Dunántúli Szemle 1940. évfolyamában jelenik meg Várkonyi kisebb könyvnek is beillő tanulmánya a dunántúli költészetről.

Az itt kifejtett gondolatokat fejleszti tovább Várkonyi 1944-ben megjelent könyvében [Magyar Dunántúl). A háború utolsó előtti évében természetesen óvatosan kellett fogalmaznia: Várkonyi könyve mégis védelem és vitairat. Védekezik azok ellen, akik a Dunántúlban csak a „Schwäbische Türkei“ komplexusát látják, de vitatkozik azokkal