Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Mikola Anikó: Gondolatok a Guatemalai legendákról

ne, garrobo, mapache, cutete, táltuia, másrészt mitológiai mesealakok, mint a „chin- chintor", amelynek külsejére és nagyságára nézve nem kaptam bővebb leírást, s csak annyit sikerült megtudnom róla, hogy holdfényes éjszakákon szedi áldozatait, faágon lapulva lesi meg az eltévedt barmot vagy erdei vadat, amely szörnyethal abban a pillanatban, amikor az árnyéka ráesik. Neve a „csin-csin-tor“ szóból ered, a legenda szerint ezt kiáltja, amikor megölt áldozatára veti magát, hogy a vérét kiszívja.

A Virágzó Föld kincséről szóló legenda ma is él az Atitlán vidékén lakó indián őslakosság között, amely szerint mérhetetlen mennyiségű és értékű kincs van az Aranyhegy gyomrában, amelyet a Vulkánnak, a Vizek Nagyatyjának kitörése maga alá temetett, hogy elrejtse a spanyol hódító, Pedro de Alvaro ellenséges serege elöl. Ennek a legendának a fordítása valamivel könnyebb volt, mint az előzőé, eltekintve az olyan nehézségektől, amelyeket a nehézkesebben archaizáló magyar nyelv támasztott a szinte biblikus zamatú spanyol szöveggel szemben. Az itt előforduló idegen szavak közül a „cacaguatal" (kakaguatal) földimogyoró-cserjét jelent, az indián eredetű „chalchihuitl“ valószínűleg drágakő (bár ebben nem vagyok biztos), a „kukul“ pedig bizonyára azonos a maya indiánok mítoszának szárnyas kígyójával, amelyet istenként imádtak, s amely nálunk „Kukulkán“ néven ismert.

Ennyit a fordításról! Végül pedig hadd idézzem a nagy francia költő, Paul Valéry levelét, amelyet a mű francia fordítójához, Francis de Miomandre-hoz írt, s amely egyben mentesít attól, hogy gyenge értékítéletem tudatában, érdemén alul vagy felül bírálva formáljam meg a mű olvasásának felejthetetlen élményét. Íme, a levél:

„Kedves barátom: Hálás vagyok, amiért elolvashattam Miguel Angel Astúrias úr „Guatemalai legendáit". Az írónak szerencséje van, mert művének fordítása elragadó, sőt, kiváló munka; azaz szép és hű fordítás. Minden jól sikerült fordítás a római asszony erényét: az egregia coniux-ot viseli.

Maguk a legendák ámulatba ejtettek. Semmi sem tűnt nekem különösebbnek — akarom mondani, szokatlanabbnak az értelemnek, a váratlant befogadni vágyó képességeimnek — mint ezek a rege-álom-poémák, melyekben olyan vonzón vegyülnek a hiedelmek, a mesék, egy rendben alkotott nép korszakai, minden lényeges produktuma egy földnek, mely gazdag és mégis örökké remegő, s amelyben a különböző rendfenntartó erők az életet nemzették, miután a szikla- és humuszdíszletek közé léptek, még fenyegetőek és termékenyek, mintsem alkotásra képesek; váratlan katasztrófa a két óceán között, a létezés új témái, kombinációi.

Micsoda vegyüléke a trópusi természetnek, a kaotikus növénytannak, az indián mágiának, Salamanca teológiájának, ahol a Vulkán, szerzetesek, Mák-Ember, a hamis- ékszer-árus, a törpepapagájok repülő csapata a mágusmesterek, akik járják a falvakat, s a szövést és a Semmi értékét tanítják, kábító álommá állnak össze!

Az olvasásom olyan volt, mint a szűrő, mert ezt a könyvet inkább inni kell, mintsem olvasni. Egy trópusi álom hatószere volt számomra, egyedülálló gyönyör. Képzeletben elmerültem e hihetetlen növények játékában, a lépre csalt madarakkal táplálkozó virágok emésztésében. Az Álmok-Kakukkja felébreszti a lelket.

Stendhal szerint minden reggel el kell olvasni egy részt a Polgári Törvénykönyvből. Értékes tanács. De egy gyógyszerkönyvnek tökéletesnek kell lennie. Az erősítő gyógyszerek után hiányoznak a balzsamok, a hűsítő kenetek. S mindenek előtt időnként egy-egy adag ebből a guatemalai elixírből... Az Ön Paul Valéry-je.“