Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Legenda a virágzó föld kincséről
A harcosok nyilazták a foglyokat, vigyázva, nehogy halálos sebet ejtsenek rajtuk, s meghosszabbítsák haláltusájukat s az ünnepet. A tözs feje megfeszítette íját, s a kék nyílvesszőt a legifjabb fogoly mellének szegezte. S' az üstdobok ütemére táncoló harcosok átszegezték a foglyokat nyilaikkal. Az őrök egyike hlrtelenül félbeszakította az ünnepet. Riadót jelzett! Az erő és a gyorsaság, amellyel a Vulkán a felhőket tépte magáról, ellenséges hadak előrenyomulását jelezte. A kráter egyre láthatóbbá vált. A szürkület visszavonult a haldokolni látszó távoli part sziklái közül, melyek mozdulatlan fehér tömegekként derengtek a szürkületben. Eloltott lámpák az utcákon... Síró galambok a szálfenyők alatt... A felhőtlen Vulkán volt a háború . ..! — Mézzel tápláltalak alázatos otthonomból; meg akartam hódítani a várost, amely gazdaggá tett volna! — ikiáltották az őrálló papok a tó mágikus félhomályából kimagasló Vulkán felé nyújtott karral, s így kiáltottak a közben díszbe öltöző katonák: — Fehér emberek, meneküljetek fegyvereink láttán! Kezünkből sose hiányozzon a napraforgó szirma, amely nyíl, virág és tavaszi zivatar! Lándzsáink sebesítés nélkül ejtsenek rajtatok sebet! A fehérek egyre közeledtek, de csak sejteni lehetett őket a sűrű ködön át. Kísértetek voltak, vagy élőlények? Nem hallatszott sem dob, sem trombitasző, és lépteik sem hallatszottak, amelyek elragadták a csendet a földről. Egyre csak jöttek, dobok, lépések és trombiták zaja nélkül közeledtek. A kukoricaföldeken megkezdődött a harc. A Virágzó Föld serege tépetten hátrált a város felé, amelyet oltalmazón vettek körül a felhők, a Szaturnusz gyűrűjeként keringve körülötte. Jöttek a fehérek, kürtök, léptek, dobok zaja nélkül közeledtek. Alig sejlettek át a ködön kardjaik, vértjeik, lánzsáik, lovaik. Sötét porfelhőt kavarva zúdultak a városra, mint a szélvész, félelmet nem ismerőn a vas hódítók, az érinthetetlenek. Villámok között, amelyek szentjánosbogarak villanásnyi tüzeit gyújtották a kezükben. Míg a törzs egyik része visszavonulásra készült, a másik rész már menekült a tavon át a Virágzó Föld kincsével a távoli part felé, a Vulkán ölébe. Bárkáikat a felhők gyémánttengerén át villogó ékköveknek hitték a hódítók. Nem maradt idő, hogy felégessék az utakat. Harsogtak a kürtök! Dübörögtek a dobok! Lángolt a nap a cacaguatalföldeken. Szigetek remegtek a vízben, mint a sámánok kinyújtott karjai a Vulkán felé. Harsogtak a kürtök! Dübörögtek a dobok! Az ellenséges bárkák első lövéseinek hallatára a törzsfők szétszóródtak a vízen, elhagyva az igazgyöngyöket, a gyémántokat, a smaragdot, az opált és a rubint, az aranytéglákat, az aranyport és megmívelt aranyat, a bálványokat és ékszereket, ezüst gyaloghintókat, aranyserlegeket és asztali edényeket, az apró gyögyönkkel és drágakövekkel borított fúvócsöveket, a víztartó hegyikristály edényeket, ruhákat, hang szereket, a toliakkal és aranyszállal hímzett szövettekercsek százait és ezreit, a kincshegyeket, amelyeket elégedetten szemléltek bárkáikból az üldözők, a hadizsákmány rájuk eső részét kiszemelvén. S partot érve — harsogtak a kürtök és dübörögtek a dobok! — hirtelen megérezték a Vulkán lélegzetét. A Vizek Nagyatyjának hosszú sóhaja megtorpantotta őket, de mindenre elszántan a kedvező szél segítségével másodszor is megpróbáltak kikötni, hogy megkaparintsák a kincseket. Tűzcsóva zárta el útjukat. Az óriásvarangy nyála. Elnémultak a kürtök! Elnémultak a dobok! A víz színén üszökdarabok lebegtek, mint keszegek, s a nap sugarai, mint a gyémánt. Páncéljaik belsejében perzselődve, kormány nélküli hajóikon hányódtak a habokon Pedro de Alvaro katonái, kővé meredten a rémülettől, halálra váltan az elemek haragjától; hegy hegy hátán, erdő az erdőn, folyózuhatagok, sziklagörgetegek, lángok, hamu, láva, homoik, áradat, s mindaz, amit a Vulkán kihányt magából, hogy új tűzhányót emeljen a Virágzó Föld elhagyott kincse fölött. Mikola Anikó fordítása
