Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Legenda a virágzó föld kincséről
A zsivaj nem zavarta az éjszakát. Alvó emberek úszó piaca volt ez, akik mintha álmukban adtak-vettek volna. A növényi váltópénz, a kakaó némán járt kézről kézre a csónakok között. Rigók énekével, szalonkák, törpepapagájok ricsajával érkeztek a madárárusok csónakjai. A madarak annyit értek, amennyit a vevő adott értük. Sosem kevesebbet húsz szem vetőmagnál, mert a madarakat szerelmi ajándéknak vásárolták. A tóparti ligetekben remegve haltak el a hangok s a szerelmesek és madárárusok fényei. A papok a legmagasabb fenyők tetejéről hajnalig őrizték éberen a Vulkánt. A béke és háború látnoka felhőbe burkolózva békét jósolt a Virágzó Földnek, felhőtlenül pedig háborút, ellenség invázióját. Tegnapról mára virradóra talpig fehér gyapjúba burkolózott, anélkül, hogy a napraforgók és a kolibrik sejtették volna. Béke volt. Ünnepre virradt. Aldozópapok jártak fel és alá a templomban, előkészítették a ruhákat és obszidián késeket, díszítették az oltárt. Megszólaltak a fuvolák, kürtök és üstdobok. Felcicomázva álltak a támlás díszhelyek. Virágot, gyümölcsöt, mézet, madarakat, tollakat, aranyat és drágaköveket hordtak össze a harcosok fogadására. A partok mellől kirajzottak a sokszínű ruhákba öltözött emberek és a nem tudom, hányféle növényeket hordozó bárkák. Az időnként beállt csöndben megsűrűsödött a papok kórusának hangja, akik a folyosók két oldalán álltak, sárga mitrába öltözötten, mint Atit templomának arany hajfonatai. — Lándzsáink árnyékában megpihen szívünk — kiáltották a papok .. . — A fák üregei és házaink sasok és jaguárok ürülékétől fehérlettek ...! — Itt jön a törzsfő! Ö az! Ö jön itt! — mondták a vének, a szövőszék- és tóillatú nemzetséget utánzó szakállas öreg istenek. Itt jön a törzsfő! Ű az! Ö jön itt...! — Az ott a fiam, ott, ott, abban a sorban! — kiáltották az anyák, szemükben ernyedt zokogással. — Ö az! — vágtak közbe a hajadonok. — Testünk illatának ura! Pumaálarcban, szíveik vérszínü tollaival! Mások: — Az ott napjaink ura! Arany az álarca, a tolldísze napsugár! Az anyák megtalálták fiaikat a harcosok között, mert ismerték álarcukat, s a lányok is, mert őrzőiket elárulta az öltözetük. A törzsfőre mutattak: — Ö az! Nem látjátok vérpiros mellét és két karját, mely zöld, mint a növények vére? A fák vére s az állatok vére! Madár és fa! Látjátok a fényt galambtestének minden árnyalatán? Látjátok fejdísze hosszú tollait? Zöld vérű madár! Piros vérű fa! Kukul! Ö az! Ö az! A harcosok, tollazatuk színe szerint, húszas, ötvenes, vagy százas osztagokban meneteltek. A húsz piros ruhájú és piros tolldíszű harcos osztagát negyven zöldbe és száz sárgába öltözött harcos követte. A sok különböző színárnyalatú toll hamis arapapagájra emlékeztetett. Százlábú szivárványra ... — Négy asszony gyapotruhásan, íjjal és nyílvesszővel ékesen úgy harcolt, mint az ifjak! — harsogta túl a papok hangja a templom előtt összegyűlt, őrültként rikoltozó tömeget. Atit temploma virággal, gyümölcsök füzéreivel és színes keblű asszonyokkal volt tele. A törzsfő a festett, mázas serlegnél várta Castilán embereit, akiket Pedro de Alvaro küldött, szép szavakkal fogadta és rögtön kivégeztette őket. Utána zöld és vörös toliakkal és napraforgókkal finoman hímzett, földig érő palástban, fedetlen fővel, aranysaruba bújtatott mezítelen lábbal a Vének, Tanácsosok és Papok kíséretében elindult az ünnepélyre. Vörös agyaggal festett sebhely látszott a vállán, s ujjain annyi gyűrű csillogott, hogy két keze a napraforgóhoz volt hasonlatos. Harcosok táncoltak a téren, nyilazták a feldíszített és fák törzséhez kötözött hadifoglyokat. Amikor megérkezett a törzs feje, egy feketébe öltözött áldozópap kék nyílvesszőt adott a kezébe. A pap nyilazta a várost, s a tó íjáról bocsátotta el nyílvesszőit. A madarak nyilazták a tavat, s az erdő íjáról bocsátották el nyílvesszőiket.
