Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - M. Angel Asturias: A Vulkán legendája
ségével álcázhatjuk magunk. Anyánk és apánk, Monte en un Ave, akit megöltünk a tengeren, hogy megnyerjük ezt a földet. A születésünk! Az őserdő a tenger folytatása volt a szárazföldön. A levegő folyékony, majdnem üvegszerű, kék áttetszőségekkel a talaj fény-árnyék játékában, és gyümölcszöld lenn a mélyben. Mintha a tenger vonult volna vissza, fénytócsa csillant minden levélen, minden liánon, minden kúszónövényen és minden virágon és bogáron ... Az őserdő egy vipera steril termékenységével nyújtózott a megtelítődött, növekvő, sistergő Vulkán felé... Szikláktól szaggatott, tisztásokba fulladt lombóceán, ahol a lábnyomok lepkéket rajzolnak, s a nap fehér vérsejtjeit. Valami meghasadt a felhők között, s a három embert felrázta ámulatából. Ugrásnyira a folyótól két hegy emelgette pilláit. Az egyiknek, amelyet Kabrakánnak hívtaik, az volt a feladata, hogy letépje melléről az erdőt, s egy várost emeljen a vállaira. Tűznyálat köpködött, hogy felgyújtsa a földet. És felgyújtotta. A felhők hegyét Hurrikánnak hívták. Leszállt, hogy ujjaival megkopassza a Vulkánt. Hirtelen beborult az ég, megállt a nap, s a százfelé menekülő rémült madarak ricsajától alig hallatszott a három széllel jött ember kiáltása, akik éppolyan védtelenül álltak a langyos földön, mint a fák. A homályba menekültek a majmok, menekülésüknek csak elveszett visszhangja maradt a lombok között. Mint a villám, vágtattak a szarvasok. Nagy örvényekben kuszálódtak össze a hamuszürke pupillájú, esetlen bokrok. Vicsorogva, a sötétben egymásba botolva menekültek a prérifarkasok. Micsoda hideglelés! Menekültek a kaméleonok, színüket váltogatva a félelemtől; menekültek a taquazinok, az iguánák, a tepezcuinték, az üregi nyulak, a denevérek, a varangyok, a rákok, a pizoték és a gyilkos árnyékú chinchintorok. Menekültek a sziklák, csörgőkígyókkal, sziszegő és tekergő kígyókkal a nyomukban, vad menekülés látszatát keltették végig a hegyoldalon. Az éles sziszegés elvegyült a csörgőkígyók csapásainak zajával, amint itt is, ott is a földbe túrták fejüket, és ostorként csapkodtak maguk körül, hogy helyhez jussanak. Menekültek a kaméleonok, menekültek a tapírok, és menekültek a baziliszkuszok, amelyek ekkor még a tekintetükkel öltek. Menekültek a jaguárok, napszínű foltokkal a hátukon, meg a puha bundájú pumák, menekültek a gyíkok, vakondok, teknőcök, egerek, borzok, övesállatok, sündisznók, legyek és hangyák. Hatalmas ugrásokkal menekültek a ikövek, a ceibafák törzseihez csapódtak, s azok úgy hullottak, mint a döglött szárnyasok. Nagy, fehér szomjúsággal az Ínyén menekült a víz, a föld erekben folyó vére. Menekült az égő láva elől, amely elnyelte a szarvasok, nyulak, pumák, jaguárok és prérifarkasok lábnyomát. Elnyelte a halak nyomát a felforrt folyókban s a madarak nyomát a térben, amelyet az ellobbant fény hamuja világított be. Lehulltak a csillagok, mielőtt még szempillájukat megmárthatták volna a tenger látványában. A vak koldus, a föld tenyerébe hullottak, aki nem tudván, hogy csillagok, eloltogatta őket, hogy ne égessenek. Fészek látta, hogy társait elragadja a szél, míg vízi képmásaikat a tűz ragadja el a kukoricaföldeken át, amelyek a villámokkal együtt az égből hullottak. S amikor egyedül maradt, már csak a jelkép élt. Ezt mondja a jelkép: volt egy nap a századok során, amely évszázadokig tartott. Egy nap, amely vég nélküli dél volt, egy érinthetetlen kristálynap, egy fényes, egy alkony és virradat nélküli nap. — Fészek — szólt a szíve —, ennek az útnak a végén ... Elhallgatott, mert egy fecske olyan közel suhant el mellettük, hogy meghallhatta volna. Nem is szólalt meg többé, hiába várta. A lelkében született újjá a hang, és arra ösztönözte, hogy induljon el az ismeretlen föld felé. Hallotta, hogy szólítják. A tájba festett végtelen, kanyargó ösvény, amely olyan volt, mint a kígyókenyér, szólította mély hangon. Az út homokszemei szárnyakká változtak, amint rájuk lépett, s úgy tűnt föl, mintha a hátukon emelkedett volna az ég felé, s nem hagyott nyomot a földön. Ment... ment...
